„Kicsi nemzetiségi egyházból nyitott missziói közösség” – Interjú Aarre Kuukauppi püspökkel, az oroszországi inkeri egyház vezetőjével

Győr – Budapest – Magyarországra látogatott az Oroszországban működő, finn eredetű evangélikus egyház püspöke, Aarre Kuukauppi, valamint Ivan Laptev, az ottani teológiai főiskola rektora és felesége, Irina. A vendégek 2017. június 12. és 19. között egy hetet töltöttek hazánkban, hogy megismerjék a Magyarországi Evangélikus Egyház életét, megosszák tapasztalataikat, és ötleteket merítsenek szolgálatukhoz. A látogatás kapcsán Kuukauppi püspök úrral beszélgettünk egyháza történetéről és aktuális helyzetéről. Szöveg: Adámi Mária, fotó: Magyari Márton

Az inkeri egyházat finn telepesek alapították a 17. század elején, akik magukkal vitték a svédek által megszerzett területre, új hazájukba a reformáció tanait. Később, a nagy északi háború (1700–1721) eredményeképpen Inkeri visszakerült Oroszországhoz, és ez döntően megváltoztatta az inkeri finnek helyzetét, egy idegen kultúrájú állam alattvalóivá téve őket. 1703-ban megkezdődött a területen Szentpétervár építése, amely 1712-től Oroszország fővárosa lett. Ám az inkeri egyház még jó ideig háborítatlanul működhetett. Ennek részben az volt az oka, hogy az evangélikus egyház, mint az egyetlen kulturális intézmény Inkeriben, felbecsülhetetlen értékű munkát végzett a 18. században a finn nyelv ápolása terén. A 19. század elején egyházi kezdeményezésre kezdett kialakulni az iskolarendszer is. A kommunista diktatúra létrejöttét követően azonban változott a helyzet. 1937-ben működésüket teljesen betiltották, a lelkészeket kitelepítették, vagy még rosszabb sorsra jutottak. Első templomukat csak 1977-ben kaphatták vissza. Helyzetüket a rendszerváltás is részben nehezítette, mivel az 1980-as évek végén, a határnyitást követően a finn származásúak számára lehetővé vált, hogy visszaköltözzenek Finnországba. Így tíz év alatt majdnem kiürültek az oroszországi evangélikus gyülekezetek.

Az inkeri egyháznak jelenleg körülbelül tízezer tagja van és nyolcvan gyülekezetük működik, szétszórva egész Oroszország területén. Emellett több idősek otthonát és gyermekotthont is fenntartanak, foglalkoznak hajléktalanellátással és a börtönből szabadultak rehabilitációjával is.

„Azáltal, hogy ennyien elköltöztek a mi egyházunk tagjai közül, felismertük, hogyan lehetünk valóban Krisztus egyháza. Egészen új lehetőségünk nyílt arra, hogy hirdessük Isten igéjét. Ezért intenzív missziós munkába kezdtünk az Oroszországban élő többi népre figyelve” – mondja az inkeri egyház jelenéről Aarre Kuukauppi (oroszosan Arri Kugappi) püspök, aki maga is megszenvedte a történelmi viharokat. Legidősebb nővére Szibériában halt meg, amikor családjukat származásuk és hitük miatt kitelepítették.

„Egy kicsi nemzetiségi egyházból egy mindenki felé nyitott, missziói közösség született meg” – foglalja össze a döntő változást a püspök, aki mintegy harminc éve viseli a vezetői tisztséget. Szavaiból kiderül, hisz abban, hogy közösségének nemcsak jelentős múltja és kihívásokkal teli jelene van, de ígéretes jövője is.

– Mit takar tulajdonképpen az inkeri elnevezés? Ez egy területi megjelölés, vagy más eredete van?

– Az inkeri név nagyon régi szó. Nem tudjuk biztosan, honnan származik. A legszebb történet, aminek elég sok valóságalapja is van, egy körülbelül ezer évvel ezelőtt élt svéd királyról szól, aki a lányát a novgorodi herceghez adta feleségül. A királylányt finn nyelven Inkerinek hívták. Az apja a Néva két partján fekvő területet ajándékozta a novgorodi hercegnek a lánya hozományául. A föld a lányról kapta a nevét, svédül Ingermanlandnak nevezik. Van egy szép, tiszta vizű folyó is, amely keresztben átszeli ezeket a területeket, és szintén az Inkeri nevét viseli. Amikor Nagy Péter cár elfoglalta a svédektől, nem változtatta meg az elnevezést. Az egyházunk mostani hivatalos neve: az Oroszországi Inkeri Egyház. Ebben benne van, hogy a gyökereink Inkeriföldön vannak, de az is, hogy egész Oroszország területén végezzük a szolgálatunkat.

– Ez azt jelenti, hogy szerte Oroszországban léteznek evangélikus gyülekezetek?

– Amikor a rendszerváltás utáni szabad időszak beköszöntött, az egyházunknak volt egy nagyon erőteljes missziói látása, és elkezdődött a munka a mordvinok és más finnugor népek között. Korábban az orosz birodalomban mindig meghatározták, hogy mely egyházak a bevett, hivatalos egyházak, és köztük a lutheránus misszió is teret kapott, egészen Vlagyivosztok városáig terjedően. Ott is van ma az inkeri egyháznak egy kicsiny gyülekezete, és abban a templomban működik, amelyet még a finn szenátus alapított annak idején. A peresztrojka következtében egy egészen nagy missziói terület nyílt meg egyházunk előtt, mert a kommunista idők előtt szinte minden orosz nagyvárosban létezett evangélikus gyülekezet. Éppen ezért az egyház újjáéledésének idején próbáltuk ezeket a központokat újra életre kelteni. Minden városban alakult egy pici közösség néhány, evangélikus identitással rendelkező emberből. Az egyik új missziós központunk például Omszkban van, ahol jelenleg is folynak az állami szervekkel a megbeszélések arról, hogy visszakapjuk a templomunkat. Egyébként ott a város legrégibb épülete az evangélikus templom. Tavaly ünnepelték az alapításának háromszázadik évfordulóját. Egy svéd evangélikus hadvezér építtette a templomot, aki ott állomásozott a katonáival. Ez a történet is mutatja, hogy a régmúlt történelmi hagyományai nagyon jó alapot szolgáltatnak a mai misszióhoz.
Az egyetlen komoly probléma, ami egyben egyházunk nagy kihívása, hogy a megfelelően képzett lelkészek hiányától szenvedünk. Azért vannak eredmények is. Teológiai intézményünkben jelenleg kétféle oktatás folyik: egyrészt nappali tagozatos képzésben vesznek részt a fiatalok, másrészt egyfajta levelező oktatás is folyik.

– Azért van lelkészhiány, mert túl kevés a jelentkező a teológiára?

– Sokkal inkább az az oka, hogy gyorsabban születtek a gyülekezetek, mint ahogy elegendő lelkészt sikerült volna kiképezni. Egy másik gondunk az, hogy nagyon sok olyan diákunk van a teológiai tanulmányokat választók között, akik éppen megtért, fiatal keresztyének. Nyilván ebből adódik az a nehézség, hogy a teológián eltöltött négy év nem elegendő arra, hogy gyökeret verjenek az egyházban, és tényleg megszerezzék a megfelelő képzettséget nemcsak tanulmányi értelemben. Ez több időt vesz igénybe, nem lehet a végzettség megszerzése után rögtön felszentelni őket.

– Ez azt jelenti, hogy a teológiára jelentkezők között nemcsak olyanok vannak, akik gyülekezetben, hívő családban nőttek fel, hanem többségében olyanok, akik kívülről jönnek?

– Nem egyszerű a kérdés, mert az elmúlt harminc év alatt a régi inkeri, finn hátterű családok nagy része visszaköltözött Finnországba, miután megnyíltak a határok. Nagyon kevés olyan diákunk van, akinek, mondjuk, a nagyszülei hívő keresztyénként nőttek fel. Egyházunk aktív tagjai körülbelül tízezren vannak, és ennek a nagy hányada fiatal keresztyén – nem feltétlenül az életkorban, de a hitben mindenképpen fiatalok. Nagy vesztesége az egyházunknak az, hogy a határnyitás és a szabadabb mozgás következtében tizenötezer tagunk átköltözött Finnországba. Egy furcsa helyzet állt elő ezzel: a gyülekezeti tagjaink többsége ma már a határ másik oldalán él.
Nagy kihívást jelent ezzel összefüggésben, hogy hogyan tudunk a finn egyházzal együttműködni. Sajnos, azt kell mondanom, hogy a Finnországba visszaköltözött inkeriek a finn egyházat sok esetben eléggé távolinak érzik maguktól. Nyilván egy kisebbségi létből érkezve a nagy finn népegyházban kevésbé találják meg a helyüket, hiszen nálunk mintegy ötszáz fős a legnagyobb gyülekezet. A kisebbségi létben minden családi esemény (esküvő, gyermekszületés, haláleset) az egész gyülekezetnek a fájdalma vagy az örömünnepe. Az istentiszteletnél ez a generációk közötti összetartozás nagyon meghatározó. Gyakorlatilag a gyülekezethez tartozás érzése sokkal erősebb nálunk az inkeri egyházban, mint Finnországban. A gyerekek jelenléte fontos az idősek számára, de a gyerekeknek is fontos az idősekkel való kapcsolat. A finn egyház istentiszteletén sok esetben a gyülekezeti tagok nem is néznek egymásra, nemhogy ismernék egymást…
Éppen ezért nagyon nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy a lelkészképzésünkben az igei alapok továbbra is nagyon erősek maradjanak, és ne a filozófiai irányok mélyüljenek el, mert az emberekkel való kapcsolat nagyon fontos. Megpróbáljuk azt a fajta lelkiséget képviselni az egyházunkban, amit még a harmincas években, az inkeri egyház (ideiglenes) megszűnése előtt az utolsó lelkészünk megélt. Ő egy olyan kapcsolatot ápolt a gyülekezeti tagokkal, hogy utána a gyülekezet lelkész nélkül is létezni tudott, és a hit nem halt el az emberekben.

– Ezek szerint nem az a helyzet, hogy a Finnországba visszaköltözött tagok elveszítik a kapcsolatot az inkeri egyházzal, hanem inkább az, hogy kezd egy határon átnyúló egyházzá alakulni?

– Tulajdonképpen ezek az emberek megmaradtak az inkeri egyház tagjainak, bár Finnországban élnek. A probléma inkább az, hogy a már Finnországban felnövő fiatalok nem kapcsolódnak be az ottani gyülekezetekbe. A finn egyházzal közösen van egy próbálkozás arra, hogy mi szervezünk ott kétnyelvű alkalmakat, és próbáljuk aktivizálni az ott élőket a finn egyház számára is. Egyelőre azonban saját lelkészeinkkel nem tudjuk rendszeresen ellátni ezt a szolgálatot. Reméljük és imádkozunk azért, hogy meglegyen rá a kapacitás, hogy a finn egyház területén bizonyos központokban lehessen ezt a kétnyelvű szolgálatot folytatni.

– Kisebbségi egyházak esetében nagyon fontos az identitás megőrzése. Ön szerint mi a legnagyobb megtartó erő az inkeri egyház tagjai számára, hogy ragaszkodjanak a hitükhöz és az egyházukhoz?

– Egészen biztos vagyok abban, hogy nem a finn öntudat, a néphez való tartozás érzése. Egészen biztos vagyok abban, hogy a biblikus tanítás és az evangélikus hit megélése a legfontosabb az identitás megőrzésében. Az evangélikus identitás kialakításában nagyon fontos, hogy megéreztessük a lelkészeinkkel is: nem elég, hogy a keresztség és az úrvacsora, tehát a szentségek és az istentiszteleti élet összefüggésében rendben vagyunk, hanem ennél többre van szükség.
Épp mostanában járt nálunk egy vendégelőadó Finnországból, aki arról beszélt, hogy el kell indulnunk a kényelem vallásából az emberek felé. Egyházként ki kell lépnünk a kényelmi helyzetből – hangsúlyozta –, ami azt jelenti, hogy a hit a szeretet nyelvén szólal meg. Vagyis meg kell találnunk azt a nyelvet a másik emberhez, amin keresztül meg tudjuk szólítani. Egy példa erre, hogy az egyik gyülekezetünk finnországi egyházi segítséggel kapott a gyerekek számára jéghokimezeket és -felszerelést, és ezzel sikerült a fiatalokat aktivizálni a közösségben. Így az ottani fiatalok jó része nemcsak jéghokizni jön már a gyülekezetbe, hanem járnak az ottani alkalmakra is. Egy másik, nagyvárosi gyülekezetben például koncerteket szerveznek, amelyeken egy-egy áhítat, az evangélikus hitről szóló tanítás is elhangzik.
Tehát a legfontosabb a lelkészi szolgálatban az, hogy a lelkész az emberek között éljen, hozzájuk közel menjen és elkezdjen személyes kontaktust kialakítani. Az embereknek szükségük van a mi kinyújtott kezünkre. Különösen nálunk, az ortodox környezetben az egyháztól távol élő embereknek az evangélikus misszió hiteles lehet.

– Kapcsolatuk van a finn evangélikus egyházzal és az Oroszországban élő német evangélikus egyházzal (ELKRAS) is. Vannak-e más testvérkapcsolataik? Milyenek az ökumenikus viszonyok?

– Nagyon sok testvérkapcsolatunk van. Például Amerikában az ELCA és a Missouri Synod egyházaival is összeköttetésben állunk. Ezek gyülekezeti szinten is működő kapcsolatok, amelyeken keresztül segítséget kapunk például a templomépítéshez. Mindebben persze nagy szerepet játszik a személyes ismeretség is. Vendégtanárok is érkeznek onnan hozzánk a teológiára. Nehéz most a kapcsolattartás az orosz politikai helyzet és a vízumkérdés miatt, de igyekszünk ezeket a barátságokat ápolni, és reméljük, hogy a szankciók nemsokára megszűnnek. Ebben az esetben bizonyára több külföldi misszionárius érkezne, hogy végezzék a munkájukat nálunk.
Az orosz ortodox egyházzal viszonylag jó az ökumenikus kapcsolatunk. Természetesen ez csak azokkal működik, akik elfogadnak bennünket. Johann Arndt híres német pietista evangélikus lelkész könyvét (Négy könyv az igaz keresztyénségről / Vier Bücher vom wahren Christentum/) például egy közös projektben fordítottuk le oroszra, amelyben együttműködött az inkeri evangélikus és az orosz ortodox egyház. Ez egy nagyon szép jele a közös munkálkodásnak. Az ortodoxok azért vállaltak részt a fordítási munkában, mert jó néhány ortodox szent is olvasta ezt a könyvet és nagy hatással volt rájuk. Johann Arndt személye egy fontos találkozási pont a két egyház között. A könyv pedig egy csodálatos segédeszköz az ortodoxokkal való ökumenikus kapcsolatban.

– Közös alkalmakat is tartanak ortodox közösségekkel?

– A magyarországi utunkat megelőző hétvégén volt például egy közös táborunk, amely az ortodox, a római katolikus és az evangélikus egyház szervezésében zajlott. Mostanában egyre több ilyen, az egyházi határokat átlépő közös program van. Természetesen mindkét oldalon vannak olyanok is, akik kritikával élnek az ökumenikus kapcsolatokra vonatkozóan, és inkább tartanák a távolságot.

– Az idei év az evangélikusok számára világszerte a reformáció indulásának ötszázadik évfordulójáról szól. Az inkeri egyházban hogyan emlékeznek meg a jubileumról?

– Az állam segítette például egy kalendárium kiadását, amely Lukas Cranach képeit tartalmazza. Meglepetés volt számunkra, hogy kaptunk ehhez támogatást. Az ötszázadik évforduló kapcsán rendeztünk központi lelkésztalálkozót, ahová mindenhonnan, a messzi Szibériából is eljöttek a lelkész testvérek, és az állami egyházügyi hivatal részéről, illetve az orosz ortodox és az örmény egyházak részéről is jelen volt egy-egy hivatalos képviselő. Egyházi központunkban, Szentpétervárott pedig szeptemberben lesz egy rendezvény Mit jelent az ötszáz éve indult reformáció? címmel, amelyet a város is támogat. Moszkvában is sor kerül egy megemlékezésre október 31-én, amelyet az oroszországi német evangélikus egyházzal (ELKRAS) közösen tartunk. Ezen kívül több helyen szerveztünk közös reggeli imádságot más protestáns egyházakkal, amelyeket általában valamilyen előadás követ. A mi kis egyházunk keretei között, az erőnknek megfelelően próbáljuk megünnepelni a reformáció ötszázadik évfordulóját.

– Miben látja a jubileumi év fő lehetőségét? Abban, hogy az orosz társadalom számára közismertté tegyék az evangélikusok létezését? Abban, hogy megemlékezzenek a történelmükről? Vagy valami másban?

– Nincsenek túlságosan nagy elvárásaim ezzel az évfordulóval kapcsolatban. Azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy a nagy orosz ortodox tengerben a protestáns hang megerősödve hangozzon. Erre egy jó példa, hogy a pünkösdi, illetve a baptista misszió részéről többeket küldenek az evangélikus teológiára tanulni, és ezáltal a közös protestáns identitás is erősödik. Viszont sokan kétségbe vonják, hogy jó dolog-e, ha a pünkösdiekkel vagy a baptistákkal együttműködünk. Az egyháztanácsunk véleménye még nem egyértelmű ebben a kérdésben. Reménység szerint az idő segít abban, hogy meglássuk, hogy meddig nyitunk ebben a tekintetben. Én személy szerint nem félek a velük való együttműködéstől, hiszen olyan tapasztalataink is vannak, hogy például Kazany városában az egész pünkösdi közösség áttért az evangélikus egyházba, és a mi gyülekezetünkbe járnak. Igazából, ha sikerül megértetnünk a pünkösdiekkel a gyermekkeresztség csodás tanítását, akkor miattunk akár beszélhetnek más nyelveken, ha azzal nem zavarják meg az istentisztelet menetét. A mi egyházunk nyitott ebben az összefüggésben, például többször hívtuk meg látogatóba a finn evangélikus egyház egyik ismert karizmatikus prédikátorát… Nekem püspökként nyilván feladatom az, hogy egyfajta kontroll alatt tartsam az egyházi tanítást, de nem szabad senkinek megtiltani a lelki ajándékok használatát. 
Minden egyes kormányzóság területén működik egy úgynevezett vallásügyi tanács, és igyekszünk a megfelelő hivatali szinteken tanítani azt, hogy mi a különbség az egyes egyházak között. Ebben látom az idei év egyik lehetőségét. Jó, ha az állami vezetésben is képbe kerülnek az emberek, hogy mit jelent a reformáció ötszázadik évfordulója. Jó példa erre az, ami Szaratovban történt. Ott előadássorozatot tartottak az állami egyetemen a reformáció éve kapcsán, és ezen keresztül a gyülekezetbe is bekerült néhány új ember. Nem lehet pénzben kifejezni azt a nagy csodát, ami történik, amikor egy vagy két ember szíve megváltozik. Ez az igazán lényeges.

– Püspök úr korábban említette, hogy egyházukban nagy prioritást élvez a misszió. Ezek szerint az emlékév programjait is ennek érdekében használják?

– Igen, mindig az a legfontosabb számunkra, hogy a misszió megerősödjön. Hadd meséljek el ezzel kapcsolatban még egy példát. A burját területen, Ulan-Ude városában egy pici, de nagyon erős gyülekezetünk jött létre. Itt megtért egy fiatal diák, megkeresztelkedett, majd kínaiul kezdett tanulni. Elküldtük Kínába továbbtanulni, ahol egy földalatti gyülekezetbe kapcsolódott be, feleséget talált és családot alapított. Majd a családjával együtt visszajött és most részt vesz a lelkészképzésben. Annak, hogy az ő jövőjük és további munkájuk mi lehet, csak a képzeletünk szab határt. Lehet, hogy ő és a családja lesznek az inkeri egyház jövendőbeli kínai misszionáriusai. Ez jól tükrözi, hogy még egy olyan kis egyháznak is, mint a miénk, óriásiak a missziói lehetőségei. A legfontosabb dolog az, hogy imádkozzunk ezért a feladatért.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek