„Merni egy új közösséget” – Anzelm Grün és Nicolaus Schneider párbeszéde

Bonn – Anselm Grün atya és a Németországi Protestáns Egyház korábbi vezetője, Nikolaus Schneider különösen is szívén viseli a keresztények megbékélését. A katholisch.de honlap interjújában az ökumené jövőjéről is beszéltek. Forrás: katholisch.de, szöveg: Margret Nußbaum, fordítás: Horváth-Bolla Zsuzsanna, fotó: dpa, kna

Vajon a reformáció ötszázadik jubileumának évében, a katolikus és evangélikus egyház között több közös dolog van, mint eddig gondoltuk? Anselm Grün, a Münsterschwarzachban lévő bencés kolostor apátja és Nikolaus Schneider, a Németországi Protestáns Egyház korábbi vezetője Luthert közösen szemlélni című közös könyvükben alaposan foglalkoztak ezzel a témával. A katholisch.de ennek apropóján kérdezte őket.

– Mi a véleményük a közös úrvacsoráról?

Anselm Grün: – Amikor kolostorunk vendégházában, Münsterschwarzachban kurzusokat tartok, mindig mindenkit hangsúlyozottan arra hívok és szólítok fel, hogy vegyen részt a közösségben, mert sajnos vannak olyan protestáns, illetve evangélikus keresztények, akik nem mernek. De ha hívogatom őket, akkor szívesen jönnek. Attól még, hogy a katolikus papok az eucharisztiát másképp ünneplik,  mint az evangélikusok, az az ő felekezetük elképzelésének felel meg. Fontos azonban a hit abban, hogy Jézus valóságosan jelen van az ostyában. Ehhez hozzátartoznak az ez az én testem és ez az én vérem szavak. Ha ezek adottak, akkor semmi sincsen a közös úrvacsora ellen.

Nikolaus Schneider: – Elképzelésünk szerint minden megkeresztelt keresztény ember, aki késztetést érez, meghívott az úrvacsorára. Nem szabad ezt a felekezetek elhatárolására felhasználni. Nekünk protestánsoknak különböző elképzeléseink és tantételeink vannak arról, hogy Jézus Krisztus mégis hogyan van jelen az úrvacsorában. De még azok a protestáns hátterű felekezetek is, amelyek a kenyeret és a bort szimbolikusan értelmezik, még azok is kimondják és hiszik, hogy „Krisztus jelenlévő”. Van nálunk ugyan egyfajta lazaság, amely a hitbeli tartalmak semmibevételét szignalizálja, de ebben a kérdésben az utóbbi években mi protestánsok számos lemaradásunkat pótoltuk, különösen is az ókatolikusokkal való úrvacsorai közösségben.

– Megvan a reformációnak és ezzel az ötszáz évvel ezelőtti egyházszakadásnak a létjogosultsága?

Grün: – A pápák és a püspökök akkoriban elmozdíthatatlanok voltak és elbújtak a hatalmuk mögött, méghozzá úgy, hogy egyáltalán nem érdekelték őket a teológiai témák. Ahol az egyház inkább a hatalom iránt áhítozik, ott nincsen lehetőség a további párbeszédre. Bizonyos, hogy a reformáció egyik feladata volt, hogy kimozdítsa a katolikus egyházat ebből az állapotból, hogy többé ne lehessen a hatalom mögé bújni. Ugyan Rómára még mindig jellemző a konzervatív gnodolkodás, de ez a jelenlegi pápát nem jellemzi. A katolikus egyház néha úgy tesz, mintha előírhatná az erkölcsiséget és a megfelelő magatartást. Luthernek igaza volt, amikor ez ellen felszólamlott. 

Schneider: – Szerencsére a katolikus egyház is egyértelműen megváltozott a reformáció hatására. De egy bizonyos hatalmi igény még mindig megfigyelhető. Csak ha Róma megengedi, akkor lehet az egyházban alapvető dolgokat megváltoztatni. Ez egy olyan pont, amelyre mind a mai napig kritikusan tekintek. Ebben a kérdésben Lutherhez közeli az álláspontom: Nem, így nem lehet! Kérjük, nyissátok meg a kommunikációs folyamatokat, legyetek kollegiálisak és hozzatok zsinati döntéseket!

– Vitás pont  a katolikusok és a protestánsok között még ma is a szeplőtelen fogantatás és Mária mennybemenetele. Mit gondolnak erről?

Grün: – Mária a megváltott ember típusa, és amit róla állítunk az ránk magunkra is vonatkozik. A szeplőtelen fogantatás nem más, mint ami az Efezusi levél első fejezetében is áll, és amit a liturgiában is mondunk: Bennünket már a világ kezdetén Kirsztus kiválasztott arra, hogy szentek legyünk és bűn nélküliek. De ez nem azt jelenti, hogy Mária valami különleges ember, és mi pedig csak szegény bűnösök vagyunk. Sajnos ezt így interpretálják. De ez nem katolikus dogmatika. 

Schneider: – Ezzel egyetértek önnel. De ha ez így van és ha az okok mindannyiunk számára érvényesek, miért van szükség még mindig a Máriáról szóló dogmára? Ez az én fogalmaim számára teljesen felesleges. Ezzel azonban rosszat teszek, mert így kilyukadok ahhoz a problémához, amikor Máriához imádkoznak.

Grün: – Voltak a mariológiának olyan tendenciái, amelyek túlzottak. Logikai alapon azt mondanám: Hagyjuk ezt! De mégicsak megtörtént és a kérdés megmarad, hogyan tudjuk interpretálni, hogy rendben is legyen. És a másik kérdés: mi katolikusok nem imádkozunk Máriához, hanem kérjük őt, hogy imádkozzon érettünk. Az Istenanyát tehát nem imádjuk. El kell azonban ismernem, hogy a katolikus egyházban vannak bizonyos formái az agresszív Mária-imádatnak, amelyek kellemetlenek, és gyakran nagyon konzervatívok vagy infantilisek.

– Mi tetszik önöknek a másik felekezetében?

Schneider: – Evangélikus keresztények számára maradandó kihívást jelent a katolikus spiritualitást és a népi kegyességet testben és lélekben, fejjel és szívvel átérezni. Engem megérint az a kötöttség, amely a római-katolikus egyházban, mint világegyházban együtt él. A belső, evangélikus, protestáns fogalom nem egy, hanem különböző egyházakból eredeztethető, amelyek kölcsönösen elismerik egymást és szövetségben vannak egymással. De mégis különböző egyházak maradnak. A másként levés és az idegenség hangsúlyozása a protestáns táboron belül számomra nagyobbnak tűnik, mint a katolikus egyházban. Nagy kihívásként látom számunkra, protestánsok számára, hogy reformátori szabadságunkat a többi protestáns egyházhoz való kapcsolatban úgy éljük meg, hogy az egység nagyobb mértékét is konkrétan megtapasztalhassuk.

Grün: – Az egyik az, hogy sajnos a katolikus egyházban anyagi okok miatt csökkenteni kellett az egyházzenészek számát. Ez rossz irányba vezető út. A zene ugyanis a katekizmus fontos útja. Ebben inkább a protestáns egyházakat kellene követnünk. A másik aspektus pedig éppen a sokszínűség. Fontos ezt elfogadni és közben adott esetben korrigálni is. Az egység a sokszínűségben, a kölcsönös vendégszeretetben és a közös teológiai bizottságokban láthatóvá válhat. Itt nem kell harcolni azért, mi a katolikus és mi a protestáns. Arról van szó, hogy közös formákat találjunk,és közben ne faroljanak ki, csússzanak el a dolgok.

– Hogyan élik át az ökumené helyzetét a 21. században? 

Schneider: – A II. Vatikáni Zsinat óta ökumenikus téren hihetetlenül sok mindent értünk el. Ha arra gondolunk, hogy az egyházak helyzete milyen volt még röviddel a második világháború után is, és idővel mégis hogyan tudott minden fejlődni, növekedni, és hogyan jött létre számos új dolog, akkor hálásak lehetünk és örülhetünk az elért eredményeknek. Ferenc pápa hivatalvezetésének a módja is rengeteg ökumenikus lökést adott.

Grün: A reformáció jubileumának van egy bizonyos dinamikája és mindannyiunkat az elé a kihívás elé állít, hogy gondolkodjunk el az ökumenéről. Abban a klímában, ami kialakult Ferenc pápa munkája nyomán – aki nem annyira dogmatikus vonalat képvisel, amely mindent szabályozni akar – új sanszot látok arra, hogy merjük munkálni az új közösséget.

Könyvajánló: Anselm Grün / Nikolaus Schneider: Luther gemeinsam betrachtet. Reformatorische Impulse für heute. (Luthert közösen szemlélni. Reformátoi impulzusok a ma számára) Kiadó: Klaus Hofmeister és Lothar Bauerochse, Vier-Türme-Verlag, Münsterschwarzach.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek