„Reformátori identitás ökumenikus perspektívából” – A Strasbourgi Ökumenikus Kutató Intézet 51. Nemzetközi Szemináriuma

Strasbourg – A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóját ebben az évben ünnepeljük. De mit is ünnepelünk valójában? Van-e mit ünnepelni az egyházszakadáson túl, van-e valami, amit az elmúlt évszázadokkal nem lehet összehasonlítani 2017-ben? Szöveg: Nepp Éva

Mindenekelőtt az egyházak, a különböző keresztyén felekezetek közötti ökumenikus párbeszéd kialakulását és elmélyülését lehet megemlíteni ebben az összefüggésben, ami nagymértékben megkülönbözteti az idei jubileumi évet az előzőektől. A keresztyénség súlypontja a déli féltekére helyeződött át, ott jönnek létre új egyházak, keresztyén mozgalmak. Máshol, globalizált világunkban a társadalmakat a multivallásosság, a vallási sokszínűség jellemzi, ahol ezzel párhuzamosan a szekularizáció egyre nő, azonban az egyes vallásokban megtapasztalható erőszak miatt bizonyos vallási kérdések újra aktualitást nyernek. Ezekkel az új kihívásokkal úgy lehet igazán szembenézni, ha az ember tudja, hogy kicsoda. Melyek hitének, vallásosságának fő jellemzői, milyen vallási tradíciókkal tud azonosulni, milyen a vallási identitása, felekezeti DNS-e? Ebből és a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából adódik a kérdés: „Milyen a reformátori identitás?” Volt-e identitása a reformátoroknak, és ha igen, milyen, 1517. után? Erre keresett választ 2017. július 3-tól 10-ig a Strasbourgi Ökumenikus Intézet által szervezett 51. Nemzetközi Ökumenikus Szeminárium, Reformátori identitás ökumenikus perspektívából címmel. Magában a címben is benne van, hogy a reformátori identitás kérdését nem más egyházaktól való elhatárolódásban érdemes ma vizsgálni, hanem közösen, képviselőjükkel folytatott párbeszédben. Hol látnak erősségeket, gyengeségeket a reformáció egyházaiban? Mit lehet tőlünk tanulni, átvenni? Ehhez nyújtottak támpontokat nyolc különböző országból és hat más és más felekezetekből érkező előadók, akik előadásaikban ezeket a kérdéseket járták körül a saját egyházuk szemszögéből.

A reformátori identitás kiindulópontja természetesen a reformáció egyházainak alapvető tanítása: „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok, vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek” – olvashatjuk az Ágostai Hitvallás 7. cikkében. Ez a meghatározás már akkor, és azóta is a létrejövő új egyházak sokszínűségét, változatosságát idézte elő. De maga az identitás nem csak az egyházról szóló definíciót, tanítást foglalja magában, hanem szokásokat, kegyességet, lelkiséget, kultúrát is. Sőt a mai átlagember számára sokkal inkább ezek jelentik a felekezeti identitást, mint a tanítások, amivel a teológusok foglalkoznak.

A legtöbb mai keresztyén vallásosságában egyáltalán nem jelent semmit a felekezeti identitás, ebből adódóan a reformátori identitás sem. Sokkal inkább a Szentírással való intenzív foglalkozás, azon alapuló élő vagy megújuló személyes hit, amely a mindennapi életben is segít, és ahogy az az istentiszteleten, az egyházi gyakorlatban és énekekben megjelenik. De ez volt a reformátorok hitének és vallásosságának is egyik legjellemzőbb ismertetőjele, ami az akkori nyugati egyházszakadáshoz vezetett. A karizmatikus, pünkösdi keresztyének közvetlenül nem kapcsolódnak a reformátori tradícióhoz, de ahogyan a Bibliát értelmezik, magyarázzák az megegyezik a reformátorok identitásával, így az szintén visszamutat rájuk. „A reformáció minden egyház mérföldköve, még akkor is, ha a tradíciók eltűntek”- állítják. Üresen állnak a régi, középkori templomok. Az emberek, amikor a vallási hovatartozásukra kérdeznek rá, akkor nem mondják magukat se hívőnek, se ateistának, hanem normálisnak”- ahogy ezt egy német felmérésben olvashatjuk. A német társadalmat az elvallástalanodás ellenére mégis átjárja keresztyén hit. Sőt a mai, új szituációban az iszlám terjedése végett teljesen új perspektívába került. 

A keleti ortodox egyházak a reformátorok munkásságát egy, az abban az időben megmutatkozó lelki éhségre adott válasznak és kulturális forradalomnak tekintik. A földrajzi távolság miatt kevésbé érintette őket, de nagyra értékelik a Biblia középpontba helyezését, a mindennapi bibliaolvasást, mint a reformáció egyik legjelentősebb hozadékát. Ezt azonban ők csak az egyház segítségével tudják elképzelni, ahogy az üdvösséget is, ami számukra soha nem kizárólag személyes, hanem mindig egyházi ügy is. A reformátorok egytől egyig mélyen hívő, lelkiismeretes teológusok voltak. Luther Márton, az első modern ember, aki nagyon intenzíven, nap mint nap megélte a  személyes kapcsolatot Istennel, szintén a reformátori identitás egyik alapvető sajátossága.

Ezek a jelenségek, amelyek a reformátorok hitét, teológiáját, vallásgyakorlatát abban az időben jellemezték, a reformátori identitás legfontosabb jellemzői, amelyeket Hitvallási Iratainkban is olvashatunk. Ma sok történelmi, protestáns felekezet kapcsolódik ehhez, sokan viszont feleslegesnek tartják. De ennek ellenére ott van a vallásgyakorlatukban. Ezért ma, 2017-ben, ha protestáns, illetve ökumenikus szempontból akarjuk ünnepelni a reformáció elindulásának ötszázadik évfordulóját, akkor nem a szakadást ünnepeljük, hanem azt a többletet, amit a reformáció adott, hogy annak segítségével tudjunk szembenézni a modern kor adta kihívásokkal.


Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek