Az új svéd bíboros szerint nem lehetséges a közös áldozás/úrvacsora az evangélikusokkal

Róma – Stockholm – A húszévesen evangélikusból katolikussá lett Arborelius bíboros személyes vallomása: „az Úrnak adtam az életemet az Egyház iránti szeretetem jeleként”, „ezt az Istent és ezt az Egyházat akarom szolgálni”. Forrás: Katolikus Válasz

Ferenc pápa a június 28-án tartott konzisztóriumon öt új személyt emelt a pápaválasztó bíborosok közé, köztük a 67 éves svédországi Anders Arboreliust is, aki húszévesen tért át az evangélikusból a katolikus egyházba. 

Az evangélikus többségű Svédországban mindössze 113 000 katolikusnak regisztrált személy él, a Stockholm püspökeként szolgáló kármelita szerzetes Arborelius pedig az egyháztörténelem első olyan bíborosa, aki Svédországból érkezett.

Arborelius püspök bíborosi kinevezését sokan az evangélikus egyházhoz való közeledésként ünnepelték, miközben többen – köztük az újraházasodott elváltak áldoztatásának legfőbb szószólója, Kasper bíboros – Ferenc pápától még az idén, a lutheri reformáció 500. évfordulóján, az evangélikusokkal közös eucharisztikus ünneplés (intercommunio) bevezetését várják. A várakozást ebben a Szentatya 2015-ös és 2016-os megnyilvánulásai megerősítették és tovább fokozták.

Az egykori evangélikus új svéd bíboros a legfrissebb interjújában ugyanakkor leszögezte, hogy az eucharisztiában megjelenő valóságos jelenléthez fűződő hitbeli különbségek miatt az evangélikusoknak és katolikusoknak „nem lehetséges [az Eucharisztiát] együtt ünnepelniük”.

„Sokan az evangélikus egyházban ma azt mondják: 'Egyetértésre jutottunk, most együtt kell ünnepelnünk az Eucharisztiát'” - utalt a bíboros a Vatikán és az Evangélikus Világszövetség által 1999-ben kiadott közös dokumentumra, amiben a két közösség egyetértését fejezte ki a megigazulás tana kapcsán. „Azt kell azonban mondanunk, hogy 'nem, még nem jutottunk el odáig a közös párbeszédünkben' - folytatta a bíboros. – És ez természetesen sok evangélikusban egyfajta frusztrációt okoz, hogy nem lehetséges együtt ünnepelnünk.”

Az alábbiakban Arborelius püspök bíborossá emelése előtt két héttel, június 12-én készült interjú magyar nyelvű fordítását közöljük, a Katolikus Válasz alapján. Az interjú a katolikus Crux magazin oldalán jelent meg.

***

CRUX: – Tudjuk, hogy a fatimai Lúcia nővér levelet írt Caffarra bíborosnak, amiben elmagyarázta, hogy az ördög egyik utolsó csatája a világban a család és a házasság ellen zajlik majd. Nagy zűrzavar idején élünk...

ARBORELIUS: – Mivel az ember az Isten képére teremtetett, ha nem hiszünk Istenben, úgy meglehetősen nehéz megérteni, mi is az emberi lény. A „ki vagyok én?” olyasmi, amit gyakran hallunk. Vajon nő vagyok? Férfi vagyok? Vagy valami más?
Ezért amikor elveszítjük Istent, elveszítjük a valódi emberi mivoltunkat is, és azt hiszem néhányan kezdik felfedezni, hogy ha nincs Isten, akkor bármi lehetséges: a férfi és nő fogalmai manipulálhatók, és az ember valami teljesen mássá alakítható. Ugyanakkor azonban vágyakozás van az igazi emberi mivoltra.
Amikor fiatalokkal beszélek, olyan sokan mondják, hogy „családot szeretnénk, szeretnénk örökre együtt maradni”. A fiatalok elveszítették a pszichológiai képességüket arra, hogy ezeket megtegyék. Sok csodálatos fiatalban megvannak ezek a jó vágyak, de valahogy nem kapják meg azt a támogatást, ami képessé tenné őket arra, hogy életreszóló kapcsolatban éljenek egy másik személlyel.
Ez az egyik legfőbb kihívás az Egyház és az emberiség, mint olyan számára, vagyis hogy újra fel kell fedeznünk Istent annak érdekében, hogy újra felfedezzük, mi is az emberi természet.
Ha nem ismerjük fel, hogy Isten képére vagyunk teremtve, akkor mégis minek a képére vagyunk? A fogyasztói társadaloméra? A hedonizmuséra? Más állatokéra? Svédországban sokan úgy gondolják, hogy az állatoknak és az embereknek azonos az értékük.

– Milyen hatással lesz a bíborosi kinevezése a szolgálatára és a svédországi egyházra?

– Abban hiszek, hogy valami elindult bennem, amikor katolikus lettem, amikor kármelita lettem, amikor püspök, és most bíboros lettem. Azt gondoltam, hogy rejtett imaéletet fogok élni kármelitaként, ahogy Lisieux-i Teréz tette a rejtett imaéletében: az Úrnak adtam az életemet az Egyház iránti szeretetem jeleként.
Azt szoktam mondani, hogy a kolostorban megpróbáltam Isten akaratát teljesíteni, most viszont püspökként azt kell teljesítenem, bíborosként pedig még inkább. Meg kell tennem Isten akaratát, és meg kell próbálnom Jézust igazán megismertetni, megszerettetni, és imádottá tenni. Ez egyre inkább egyfajta aktív küldetés.
Először püspökként, most pedig bíborosként, több lehetőségem van eljutni az emberekhez. Nem tudom, milyen mértékben és milyen formában, de mégis azt hiszem, hogy az Úr majd segíteni fog benne, hogy megtegyem, és megtaláljam hozzá a megfelelő szavakat.

– Megtérőként ön is azt érzi, mint egy Newman bíboros vagy egy Edith Stein – aki kármelita, mint ön –, hogy azért hagyta el a régi hitét, mert nem töltötte be a vágyódását az Igazság felé?

– Fiatal koromban mindig úgy éreztem, hogy hitem van Istenben és Krisztusban, de valahogy sohasem voltam összhangban az evangélikus egyházzal, sohasem voltam túlzottan aktív. Volt kapcsolatom katolikusokkal, például a Szent Brigitta Nővéreivel.
Fokozatosan léptem be a hitbe. Biztos akartam lenni benne, hogy ez az Igazság, ez az, amiért élni és meghalni akarok. Úgy hiszem, a legfőbb dolog az, hogy egy megtérő arra a következtetésre jut, hogy „ez az Igazság, ez az, amiért Isten Önmagát a Világnak adta”, és ez mindenki számára érvényes, nemcsak számomra, hanem minden kultúra és minden kor számára.
Tudom, hogy ez olyasvalami, ami egész életemben elkísér. Tudom, hogy még ennél is mélyebb személyes kapcsolatba akarok kerülni Istennel és az Ő Egyházával, és ezt az Istent és ezt az Egyházat akarom szolgálni.

– Szakadék van az evangélikusok és katolikusok között az Úrnak az Eucharisztiában való valódi jelenlétének értelmezésében, ahogy a szentségek értelmezésében is különbségek vannak. Ön szerint túl lehet jutni ezeken?

– Az emberek között az evangélikus egyházban különféle elképzelések vannak az Eucharisztiáról. Egyes tagok nagyon közel vannak hozzánk, és ez nagyon tipikus a kapcsolatunkban az evangélikus egyházzal, miközben másoknak nagyon eltérő szemléletük van. Ez azért van, mert a svéd egyházban nincs hitbéli egység, mint egy evangélikus egyházban. Talán ez az egyik legnagyobb nehézség: ismerni az evangélikus egyháznak, mint olyannak az álláspontját.
Hivatalosan tudjuk, hogy Luther elfogadta az in actu valódi jelenlétet az Eucharisztiában, vagyis kizárólag az ünneplés alattit, de a szentmise utánit nem, ez pedig természetesen nagy nehézség.
Sokan az evangélikus egyházban ma azt mondják: 'Egyetértésre jutottunk, most együtt kell ünnepelnünk az Eucharisztiát'. Azt kell azonban mondanunk, hogy 'nem, még nem jutottunk el odáig a közös párbeszédünkben', és ez természetesen egyfajta frusztrációt okoz sok evangélikusban, hogy nem lehetséges együtt ünnepelnünk.

– Mit gondoljunk a megigazulás tanában vett különbségekről?

– Ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés. Tudjuk, hogy a kegyelem misztériuma egy régi és elsöprő misztérium, és látjuk a kegyelemmel teljesség eredményét a Szűzanyában. Tudjuk, hogy mi gyenge és bűnös emberek vagyunk, és szükségünk van Isten megbocsájtására és kegyelmére ahhoz, hogy növekedjünk és társmegváltók legyünk Krisztussal. Ez azt jelenti, hogy minden nap egyre jobban meg kell térnünk az Úrhoz, hogy a kegyelem misztériuma szerint élhessünk.
Úgy gondolom, Lisieux-i Teréz segített minket, hogy ezt örömteli módon fogadjuk be. Nem elég küzdenünk a gyengeségeink ellen, de az Úrnak egyre több és több kegyelmét kell megkapnunk ahhoz, hogy közelebb jussunk Hozzá, és segíteni tudjuk Őt a kereszthordozásban.
A hagyományos evangélikus hit szerint mi képtelenek vagyunk bármit is tenni, mivel a bűn megsemmisítette az emberi természetünket. Mi nem gondolkodunk így, mert mi úgy hisszük, az Úr irgalmas, és ezzel egyidőben a megtisztításunkon munkálkodik, egyre megtisztultabbá téve minket, és segítve minket növekedni az Ő szeretetében. A kegyelemnek ezen az ajándékán keresztül tudjuk segíteni Őt a világ megmentésében, és mi nem passzív tárgyak vagyunk a játékban, hanem ténylegesen társak a világ megváltásának művében.
Én is azt gondolom, hogy ez az oka annak, amiért Mária alakja olyan fontos abban, hogy reményt adjon nekünk. Ő, mint Anyánk és Nővérünk (ahogy mi a kármelben mondjuk), arra bátorít és segít minket, hogy belássuk: mi is segíthetjük az Urat az Ő Megváltásának művében. Azt gondolom, hogy az ökumenikus párbeszédben nagyon fontos hangsúlyozni a Szűzanya helyzetét, mint a remény jelét számunkra, emberi lények számára. Az Úr azt akarja, hogy egyre jobban és jobban kövessük őt [Máriát] azért, hogy közelebb kerüljünk Őhozzá [az Úrhoz].

– A Laudato Si'-t olvasva megtanulhatjuk az Urat megkérdezni arról, hogyan tudnánk azokat a javakat jól használni, amiket Ő adott nekünk. Ezek magukba foglalják a szexualitáshoz kötődő dolgokat is, amikhez az Egyházban olyan transzcendens és erkölcsi antropológia is társul, ami segíthet minket lelki szegénységben élni, olyan emberekként, akik nem tulajdonosai az Istentől kapott ajándékoknak. Úgy hiszem, az e téma körüli kérdések is akadályt jelentenek a két hit közötti egységnek.

– Igen, igaza van. Vannak úgynevezett etikai különbségek, amik nagyon-nagyon nehéz ügyekké váltak, az evangélikus egyházon belül is. Emlékeznünk kell rá, hogy sok ember van, aki számára elfogadhatatlan az abortusz, az azonos neműek házassága, és mindezek a kérdések.
Fontos felismernünk, hogy vannak ott olyan emberek, akiknek ugyanaz a véleményük, mint nekünk – azonban az evangélikus egyház zsinata nemrég elfogadta az azonos neműek házasságát. Ez trükkös dolog lett, mert sokan a lelkészek közül nem akarnak ilyesfajta házasságot levezetni. Természetesen ez nagyon nehéz kérdés az ökumenikus párbeszédben.

 
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek