Ki a láthatóan evangélikus? – A megfeszített Krisztusban magát Istent tiszteljük

Luther a Heidelbergi disputáció 20. tételének magyarázatában ezt írja: „Mivel ugyanis az emberek visszaéltek az Isten teremtett műveiből származó ismerettel, Isten a szenvedések által kívánta magát megismertetni, hogy így akik nem tisztelték a teremtett dolgaiban az önmagát Kinyilatkoztatót, azok őt mint a szenvedései alá Elrejtőzöttet tiszteljék, ahogyan 1Kor 1,21 mondja: Mivel a világ bölcsessége segítségével nem ismerte meg Istent isteni bölcsességében, tetszett Istennek, hogy a prédikálás bolondsága által üdvözítse a hívőket. Így már senkinek sem elegendő, és nem válik üdvére, ha csak fenségében és dicsőségében ismeri az Istent, ha nem ismeri őt megalázottságában és a kereszt gyalázatában.” Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Véghelyi Antal

Majd a 21. tétel magyarázatában hozzáteszi: „Ez nyilvánvaló, mert míg nem ismeri a Krisztust, nem ismeri a szenvedéseiben elrejtőzködő Istent sem. Ezért többre becsüli a cselekedeteket a szenvedéseknél, a dicsőséget a keresztnél, az erőt az erőtlenségnél, a bölcsességet a bolondságnál és általában a kellemeset a kellemetlennél. Ilyenek azok, akiket az apostol a Krisztus keresztje ellenségeinek nevez (Fil 3,18). Így van ez, mert gyűlölik a keresztet és a szenvedéseket, valójában a cselekedeteket és ezek dicsőségét szeretik, és így a keresztből fakadó jót rossznak mondják és az emberi cselekedetekből származó rosszat jónak. De – mint mondottuk – Isten nem található meg másként, csak az ő szenvedéseiben és keresztjében. Ezért a kereszt barátai megvallják, hogy jó a kereszt, és rosszak az emberi cselekedetek, mert az emberi cselekedetek a kereszt által semmivé válnak, és Ádám, aki cselekedetei révén inkább növekedni akar, keresztre feszíttetik. Lehetetlen ugyanis, hogy ne fuvalkodjék föl saját jócselekedetei alapján az, aki még nem üresedett meg és nem semmisült meg szenvedések és gonosz dolgok révén, és ezért még nem tudja, hogy ő maga semmi, és a jócselekedetek nem az övéi, hanem Istenéi.” (Luther Márton: Heidelbergi disputáció, Magyar Luther Füzetek 8., Magyarországi Luther Szövetség, 1999, 28–29. o.)

Láthatóan evangélikusok tehát akkor leszünk, ha tudjuk magunkról, hogy semmik vagyunk, hiszen még jócselekedeteink – ha ugyan vannak – sem a mieink, hanem Istenéi. Ez persze a szív Isten előtti belső alázata, amely emberi szemnek nem látható. De vannak látható megnyilvánulásai. Mert ez az alázat megtanít láthatóan többre becsülni a szenvedéseket a cselekedeteknél, a keresztet a dicsőségnél, az erőtlenséget az erőnél, az igehirdetés „bolondságát” a világ bölcsességénél. Ennek a többre becsülésnek is van persze láthatatlan szála: amikor önmagunkra tekintve alkalmazzuk. Hiszen Luther nem arra szólít, hogy a magunk szenvedéseivel és keresztjeivel vagy a hitben való kitartásunkkal dicsekedjünk. Viszont akkor leszünk láthatóan evangélikusok, ha láthatóan inkább vonzódunk a szenvedő embertársainkhoz, mint a cselekedeteikben sikeresekhez. Ha inkább a keresztet hordozók felé fordulunk, mint hogy az elismerésben sütkérezők holdudvarába való bekerülésre törekednénk. Ha láthatóan inkább az erőtlenekkel vagyunk szolidárisak, mint az őket semmibe vevő erősekkel.

Összegezve: láthatóan akkor leszünk evangélikusok, ha a megfeszített Krisztusban magát Istent látjuk és tiszteljük, és őt szolgáljuk a szenvedőkben, az erőtlenekben, a megalázottakban, általában minden keresztet hordozó embertársunkban. Mert azokról a keresztényekről, akik másként élnek, joggal ítél így az apostol: „…sokan élnek másképpen: akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek.” (Fil 3,18–19)

Az igaz egyháznak azonban nem a hívők láthatóan keresztény élete az egyetlen ismertetőjele. Luther idézett szavai is egyszerre állítanak követelményt a keresztény élettel és a keresztény kultusszal, az egyház látható istentiszteleti életével szemben. „Isten a szenvedések által kívánta magát megismertetni, hogy így akik nem tisztelték a teremtett dolgaiban az önmagát Kinyilatkoztatót, azok őt mint a szenvedései alá Elrejtőzöttet tiszteljék” – ennek a mondatnak kultikus vonzata is van. Azt a követelményt állítja az egyház elé, hogy liturgiájában is tegye nyilvánvalóvá és láthatóvá: a megfeszített Krisztusban a valóságos Istent tiszteli. Mondhatjuk úgy is, hogy az egyház a valóságos Istent megillető tiszteletét mindenekelőtt a megfeszített Krisztus előtti hódolattal rója le. Hiszen a megfeszített Krisztus maga az Isten igaz valóját kinyilatkoztató aranyevangélium: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16)

Jó lenne, ha evangélikus egyházunk istentiszteleti élete abban különbözne láthatóan a testvéregyházakétól, hogy megkülönböztetett hangsúlyt kap benne Istennek a megfeszített Krisztusban való tisztelete és imádata.  

 
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek