Mindig tanulni és megújulni – Beszélgetés Bényi Ildikóval

— Felvéve: ,

Ember és élete – Ökumenikus asztali beszélgetések a reformáció kezdetének ötszázadik évében Cegléden címmel tartottak programsorozatot február 27. és március 2. között a városháza dísztermében. A záróalkalom vendége Bényi Ildikó volt. A népszerű televíziós műsorvezető a reformációi emlékév nagyköveteként beszélgetett hitről, családról, nevelésről Szlaukó Orsolya ceglédi evangélikus lelkésszel. Az elhangzottakat rövidített, szerkesztett formában közöljük. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kézdi Beáta, fotó: Magyari Márton

– Mit lehet tudni Bényi Ildikó gyerekkoráról?

– Hernádvécsén nőttem fel, Szikszón születtem. Annak idején a dédszüleim az 1910-es évek elején kimentek Amerikába szerencsét próbálni, majd amikor hazatértek, házat építettek, földet vettek, gazdálkodtak, ezért a föld az én életemben is nagyon fontos. Földet nem adunk el, hanem műveljük. Gyerekkoromban a bátyámmal nagyon sokat segítettünk a szüleinknek, a mai eszemmel el sem tudom képzelni, hogyan bírtuk a munkát akár napnyugtáig. Nagyon sokat köszönhetünk azonban ennek, főleg a teherbírásunkat, de az is igaz, hogy nem nagyon tudunk lazulni. Számunkra nem múlhat el nap úgy, hogy valami hasznosat ne tegyünk, ez a vérünkben van. Hernádvécse számomra a világ közepe, Szikszó pedig Abaúj kapuja. Amint meglátom a Zempléni-hegységet, otthon érzem magam. Aranykalászos gazda végzettségem is van, bár gyakorlat nélkül ez sajnos nem sok, de a lehetőségem megvan, és ez a fontos, ahogy az is az volt, hogy a lányom is megszerezze ezt a képesítést.

– Anyai nagyapja evangélikus felügyelő volt. Egyenes út vezetett így az evangélikus templomba gyerekként?

– Hernádvécsén kis gyülekezet élt, nagyapámnak gyönyörű hangja volt, az egyéb teendők mellett kántor hiányában mindig ő vezette az éneklést, és nagyon jól össze tudta fogni a gyülekezetet. Szerették és tisztelték az emberek. Édesanyám számára pedig nagyon fontos volt, hogy minden vasárnap menjünk templomba. De a hitemről nagyon nehezen tudok beszélni. Azt tudom, hogy gyerekkorom óta az istenhit oly mélyen belém ivódott, hogy az életem természetes része. Ugyanakkor nagyon komolyan veszem és figyelem, ami az istentiszteleten, illetve az úrvacsorakor elhangzik. Amikor felteszik a kérdést, hogy megbocsátottál-e az ellened vétkezőknek, és arra válaszolunk, akkor azt nem kellene elfelejteni, már akár rögtön a templomból kijövet. Úgy gondolom, minden úrvacsorakor el kell gondolkodnunk, és meg kell tudnunk bocsátani embereknek, és úgy élnünk az életünket, hogy erre törekedjünk.

– A nagyapai és anyai kötődés egyértelművé tette, hogy konfirmál, majd az evangélikus egyházhoz szeretne tartozni?

– Igen, Fancsalban konfirmáltam tizenkét évesen. Nagyon izgultam, komolyan vettem. Ráadásul az nagy családi ünnep volt, összejött a rokonság. Gyerekként természetes volt, hogy templomba járunk, ennek köszönhetően nagyon sok éneket fejből tudok, és ennek örülök, de felnőtt fejjel értettem meg sok mindent. Most, amikor elmegyek egy istentiszteletre, mindig figyelek, hogy megkapjam azt az akár csak egy mondatot, amellyel gazdagabban mehetek haza, és ez megnyugvással tölt el.

– Van kedvenc éneke?

– A Mint a szép hűvös patakra [EÉ 76], de nagyapám kedvencét én is szeretem, a Krisztus Urunknak áldott születésén-t [EÉ 158], és az összes karácsonyi énekünk közel áll a szívemhez.

– Már gyerekként tudta, hogy a televíziózással szeretne foglalkozni?

– Szerencsés vagyok, mert már kilencéves koromban kijelentettem, hogy tévébemondó szeretnék lenni, és a Miatyánk után minden este ezért imádkoztam. Életemben nem akartam semmit ennyire komolyan, és tettem is a céljaimért. Mindenképpen ki szerettem volna próbálni magamat, de azt is elhatároztam, ha esetleg nem tetszik, vagy túl nagy a stressz, akkor nem mindenáron választom ezt a pályát. Viszont már az első konferálás alatt éreztem, hogy ez az én hivatásom.

– Küzdelmes volt az út, vagy minden simán alakult?

– Anyukám nagyon szerette a verseket, ő állandóan gyakorolt velem, de örök második voltam a szavaló- és a szépkiejtési versenyeken, mert a koromnál jóval érettebb, komolyabb verseket vittem mindig. Akkor úgy éreztem, ha Vörösmarty Mihály A vén cigány című verse a kedvencem, akkor azt kell elmondanom.

– Önök kérték, Hogy volt?! - ezek a műsorok kötődnek most a nevéhez. A Sírjaik hol domborulnak? című műsor pedig esélyt adott arra, hogy az apai nagyapjától elbúcsúzzon. Hogyan történt ez?

– A műsor fő profilja a második világháborúban eltűnt katonák sírjainak felkutatása volt, valamint az egész háború bemutatása. Számomra ez azért volt fontos, mert a második világháborúban esett el az én nagyapám is, akit nagymamám nagyon sokáig hazavárt. Egyik kollégám felajánlotta, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltárában utánanéz a nagyapámról fellelhető adatoknak. És ott minden információt megkaptunk, egészen pontosan az ő haláláról is. Aztán eljött a pillanat, amikor – kollégáimnak hála – az információk alapján eljutottunk a mai Ukrajna egy igen távoli vidékére. Vittem ki magammal fejfát, végtisztességet adhattam az egész család nevében, és ez mindnyájunknak megnyugvás jelentett.

– Úgy tudjuk, Kőbányára jár gyülekezetbe.

– Igen, nagyon megszerettük Benkóczy Pétert, ott konfirmált a lányom is. Bár mostanában még a hétvégéim is foglaltak, így régen voltam, szégyellem is magam ezért. De amikor hazautazunk édesapámhoz, Hernádvécsén mindig igyekszem ott lenni az istentiszteleten.

– Az önkéntesség fontos szerepet játszik az életében. Miért?

– Mindent a szüleimnek köszönhetek, az önkéntesség is hozzájuk kötődik. Munkája mellett édesanyám is volt véradásszervező, mint én, édesapám pedig sokszoros véradó. Nem szeretem a tartalom nélküli dolgokat, ezért fontos, hogy minden évben kétszer megszervezzem az MTVA-ban a véradást. Többször megtapasztaltam már az életemben, hogy bármilyen jót teszek, legalább a dupláját kapom vissza. Úgy gondolom, mindenki meg tudja találni azt, amivel segíthet – nem kell nagy dolgokra gondolni, lehet az például egy tálca sütemény a szeretetvendégségre. Szerintem az lenne a jó, ha a maga szintjén, képességeihez mérten mindenki hozzáadna valamit az élethez, mert nem csak elvenni kell belőle, vagy várni a sült galambot, hogy valami jobbra forduljon.

– Pál apostoli gondolatot fogalmaz meg: Krisztus az egyház, mi pedig a testének tagjai vagyunk, és mindenkinek megvan a maga szerepe, funkciója. Idén a reformációi emlékév nagyköveti szerepét is ellátja. Hogyan alakult ez?

– Hafenscher Károly kért fel, és amikor beszélgettünk, rögtön eszembe jutott édesanyám. Nagyon boldog és büszke lenne, hogy ilyen megtisztelő feladatra kértek fel a reformáció emlékévében.

– Fegyelmezett, tudatos ember. Mi az, amire a munkája során mindig ügyel?

– Bármilyen munkát kaptam, mindig érdeklődve, szeretettel álltam hozzá. Amit kiadok a kezem közül, az egy névjegy, tehát vagy százszázalékosan csináljam, vagy sehogy.

– Van olyan bibliai ige, példázat, amely hatással volt önre, az életére?

– A tékozló fiú története már gyerekkoromban nagyon megérintett, most pedig felnőttként, szülőként sokat gondolok arra, hogy hány olyan szülő van, aki nagyon örülne, ha a gyermeke hazatalálna.

– Mit üzenne a reformáció emlékévében?

– Mindig kell, hogy legyenek céljai az embernek. Ha nincs egy olyan cél, amely a szemünk előtt lebeg, vagy akár valaki, akiért tesszük a dolgunkat, akkor az egész életünk csak úgy folyik, hasztalan, nem tartalmas. Számomra a családom és a velük együtt töltött idő a legfontosabb, nincs, ami őket megelőzné. A reformációhoz kapcsolódóan a megújulás és a tanulás fontossága is eszembe jut. Életünk része kellene, hogy legyen a folyamatos tanulás és a megújulás, amely új barátságokat, új kapcsolatokat, új szemléletet hoz az életünkbe. Ezek mind-mind gazdagítanak bennünket.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 19. számában jelent meg, 2017. május 14-én.

 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek