Zászkaliczky Zsuzsa: Reformáció és vizuális kultúra, avagy művelés és műveltetés

Sokan még ma is rácsodálkoznak, ha belépnek egy evangélikus templomba, hogy képpel (oltárképpel, karzatfestményekkel) találják szembe magukat. Sokan még ma is úgy emlékeznek, hogy a reformáció egyik nagy harca és vívmánya az volt, hogy kiirtották a faragott és festett képeket az Isten házából. Talán láttak is olyan egykorú fametszetet, amelyen máglyát raknak a templom elé nagy halomba hordott szobrokból. Forrás: Evangélikus Naptár, szöveg: Zászkaliczky Zsuzsa

Pedig Luther nem volt képromboló! A kezdeti – valójában a szentképimádás, a bálványozás ellen szegülő – tiltakozása később türelmesebbé vált. Azzal a szemlélettel, hogy a képek hatása és funkciója elsősorban nem a képeken, még csak nem is minőségükön múlik, hanem kizárólag a szemlélő hozzáállásán, a befogadói esztétika alapjait teremtette meg. Tanításában megkérdőjelezhetetlen a szó (Wort, ige) prioritása: „A hit hallásból van.” Az Invocavit-prédikációkban (1522) adiaphoronná – semlegessé, szükségtelenné, jelentőség nélkülivé – teszi a képeket az üdvösség szempontjából: „Mindegy, vannak-e képeink vagy nincsenek. Imádásuk tilos csupán, s nem készítésük. Mert úgy vélem, nincs senki […], aki oly esztelen volna, hogy ne azt mondaná: ez a feszület itt nem az én Istenem, mert az én Istenem a mennyekben van. Ez itt csupán jel. […] Lehetséges, hogy vannak emberek, akik képesek jó célra használni a képeket.” A jó célok pedig Luther szerint a tanítás, az emlékeztetés, a lelkiismeret megvilágítása. Ha még bibliai idézetek is kapcsolódnak a képekhez (oltárképekhez), úgy még inkább Isten szavára irányítják a figyelmet. A néző, befogadó feladata pedig, hogy a képet ne tisztelje, hanem értelmezze.

Luther képekről vallott nézetei és teológiai tanítása nyilvánvaló ihletforrást jelentett számos művész számára. Komája, id. Lucas Cranach egyetlen képben foglalta össze a lutheri tanítást. A több címmel, metszetben és festményváltozatokban egyaránt ismert mű népszerűen, jól „olvashatóan” teológiai kérdéseket tár a szemlélő elé. A Bűnbeesés és megigazulás (Kárhozat és kegyelem) két térfélre osztott kompozíció. A tengelyt egy hatalmas, bal oldalán száraz fa osztja ketté. A fa előtt ruhátlan alak ül vagy áll, aki Jedermann, „akárki”, s akinek felkínáltatik az élet két nagy esélye, lehetősége. Balra ószövetségi történeteken keresztül ismeri meg a kárhozatba vezető utat, jobboldalt pedig Jézus születése, kereszthalála és feltámadása képein keresztül szembesül az üdvösségre vezető úttal. Jedermann-nak azonban szabad választása van.

Lucas Cranach a megváltás teológiáját egyetlen kompozícióba fogja össze: János Frigyes szász választófejedelem oltárának középképén (Weimar) Jézus megfeszítésének jelenetében nem a megszokott személyeket, a passió mellékszereplőit látjuk, hanem a kereszt alatt ott áll Keresztelő János, aki a Megváltóra mutat, s ott áll maga a mester is, Luther társaságában. Fejükre hullik Jézus oldalából a szentség maga. A kereszt alatt Agnus Dei: Isten báránya, aki elveszi – elvette! – a világ a bűnét. A képtér másik oldalán pedig a feltámadott Krisztus tapos két szimbolikus alakon, egy csontvázon (halál) és egy sárkányon (bűn). Az előtér növényei, a háttér jelenetei pedig további érdekességet tartogatnak.

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a befogadón – műveltségén, ízlésén, hozzáállásán, személyiségén és nem utolsósorban Istennel való kapcsolatán – múlik az, mit kaphat egy-egy képzőművészeti alkotástól, nagyon nehéz bármilyen tanácsot is adni. Nem mondhatjuk, ha szomorú vagy, nézd Leonardo Sziklás Madonnáját vagy Dürer – pufók gyermek Jézust ölelő – Madonnáját; ha nagy fájdalmakat hordozol, figyelj Grünewald keresztre feszítve hatalmassá nőtt Krisztusára; ha bizonyosságot akarsz, tekintsd Munkácsy fehér ruhás Megváltójának nyugalmasan fennkölt arcvonásait. Nem mondhatjuk, ha üressé vált a hited, jót tesznek El Greco zaklatott körvonalú apostolai, Szalay Lajos vibráló vonalrendszerei vagy Aknay János expresszív angyalai; ha másokat akarsz meggyőzni, keresgélj a gótikus szárnyasoltárok és Szemadám György művei közt; ha meditációra vágysz, mélyedj el Konok Tamás absztrakt lírájában vagy Ganzaugh Miklós és Somogyi Győző hétköznapi nyelven szóló képi világában. 

Ha képeket, műalkotásokat szeretnénk a Szentírás szavai mellé hívni az életünkben, próbáljunk meg az alábbi szempontokra figyelni.

Az ige az első, mindent ezen a mérlegen mérjünk. Ebben Luthert követjük: sose tévesszük össze az üdvösséget hozó szentségek és a képek használatát. 

„Láss, ne csak nézz!” – énekelte a ’60-as években az Illés együttes. A nézés ugyanis nem ugyanaz, mint a látás. Tanuljuk meg jól látni, olvasni, értelmezni a látottakat. Ebben nagy segítségre lehet a primer szöveg (a Biblia maga) és az ikonográfiai kézikönyvek.

A minőség sok, de nem minden! Az iskolában és a múzeumokban a legmagasabb művészethez szokott szem néha megbotránkozik egy-egy tanulatlan kéz által készített karzatfestményen, oltárképen, pedig ezek ugyanolyan mély hitről és elkötelezettségről tanúskodhatnak.

Óvakodjunk a giccstől! Talán ez a legfontosabb tanács. A giccs hazugság: minél jobb mesterségbeli tudás van mögötte, minél magasztosabb témát ragad meg, annál nagyobb hazugság. Nem véletlen, hogy – zenében, irodalomban, képzőművészetben – éppen legfontosabb, legmélyebb érzelmeink adják a giccses alkotások, a fércművek témáját: a szülői vagy a gyermeki szeretet, a szerelem, a barátság és a hit. A giccs az ördög műve – Luther biztosan így fogalmazott volna. A giccs megtéveszt, mert gyakran a látszólagos szépség bőrébe bújva terjeszti a hazugság fertőzetét. 

A művészet emelje fel a szívünket! Talán leginkább mégis erre való: segítsen – tanulással vagy ámulattal, érzelmek felkeltésével vagy szembesítéssel – abban, hogy elköteleződésünk erősödjék, hitünk mélyüljön. Hogy a kép valódi jel és irányjelző legyen, tekintetünket és szívünket a magasba emelje.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek