A humanizmus és a reformáció határán – (Sylvester János 1504?–1551?)

Azt hiszem, valamennyien érdeklődéssel és tisztelettel fogtuk már kezünkben Sylvester János 1541-ben megjelentetett Új Testamentumának hasonmás kiadását. Csodálkozva olvastunk bele és néztünk a fordító(k) és nyomdász(ok) „erőlködésének” ebbe a remekébe. Ez volt az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv. Szöveg: Missura Tibor

A latin és a német nyelvnek már volt nyelvtana, megvoltak a hangoknak-betűknek a nyomdai jelei, sőt nyomtattak Budán és Brassóban is német vagy latin nyelven könyveket, mert volt nyomda, de a magyar szavakhoz és hangokhoz még keresni kellett a betűket, mert a külföldön addig megjelent kb. tíz magyar könyvnek még nem volt egységes nyelvtana, írásmódja. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a magyar irodalmi nyelvművelés egyik indító alakja Sylvester János.

Személyéről keveset tudunk. Valószínűleg Szinérváralján született 1504 körül, kisnemesi családból. Innen hozta magával a szamosháti „ í-ző” nyelvjárást is. Egy kis ízelítő ebből a nyelvjárásból, ami az ő bibliafordítását jellemzi:

Az mely mértékkel mértek, ugyanazonnal mérnek tinéktek egyebek. Miért nézed pediglen az te atyádfiának szemében való kórószálat, az te szemedben való karószálat pediglen miért nem veszed eszedbe? Avagy miképpen mondod ezt az te atyádfiának: Hadd vegyem ki az kórószálat az te szemedből, és ímé karószál vagyon az te szemedben? (Mt 7,2-4.)

Tudjuk, hogy 1526 októberében iratkozott be a krakkói egyetemre, ahol Cox Lénárd volt a tanára, aki korábban Kassán tanított. Itt igyekezett megtanulni alaposan a latinon kívül a görög és a héber nyelvet is, hogy eredetiben olvashassa a régi műveket, elsősorban a Bibliát. 

Erasmus volt ugyanis az a kortárs tudós, aki hangsúlyozta, hogy az ókori irodalom mondanivalóját nem a latin irodalomból kell megértenünk, hanem a fordítók torzítása nélkül kell azokat olvasnunk. Ezzel elindította a humanizmust, aminek lényeges követelménye volt: vissza a forrásokhoz. Ennek szellemében észrevette, hogy a Vulgata, a Biblia latin fordítása sok helyen félreértelmezi az eredeti szöveget. Ezért összegyűjtötte az általa elérhető görög szövegeket és kiadta a görög Újszövetséget könyv alakban 1516-ban Textus receptus néven. Ez a kiadvány jutott el Lutherhez, Sylvesterhez, amit aztán lefordítottak német és magyar nyelvre.

Sylvester tudását 1529 nyarától Wittenbergben gyarapította tovább és nem Erasmusnál Baselban. Ez a lépése mutatja, hogy Krakkóban, vagy már korábban, eljutottak hozzá a reformáció tanai, sőt az ellentétekről is tudnia kellett, ami volt Róma és Wittenberg között, mert Magyarországon már fej- és jószágvesztéssel, sőt megégetéssel fenyegette az országgyűlés a lutheránusokat. Őt valószínűleg kevésbé érdekelték a korabeli hitviták, ezért nem is emlegeti írásaiban Luthert, hanem Melanchthonra figyelt, mert ő a pedagógia tudományát is képviselte. Tudatosan készült a tanítói-nevelői munkára, mert azt érezte magához közelállónak. Erasmus tézisét teljesen elfogadta és gyakorolta, mely szerint a Bibliát nem a latin nyelvű Vulgatából kell értelmezni és fordítani, hanem az Ószövetséget a héberből, az Újszövetséget a görögből. Ezért szokták Sylvestert tévesen csak a humanista tudósok közé sorolni. Példaképe azonban Melanchthon volt, a reformáció tudatos képviselője, akit akkor „Praeceptor Germaniae” „Németország Nevelőmestere”-ként is emlegettek. Egész Európában számtalan iskola alapításánál, tanmenetének kialakításánál kérték a segítségét, még a brassói iskolához is. 

1534 tavaszán Nádasdy Tamás sárvári udvarában vállalt Sylvester János tanítómesterséget és neves iskolát alapított. (Payr Sándor: A dunántúli evangélikus egyházkerület története Sopron 1924 I. kötet 55-56 lapok.) Melanchthon figyelemmel kísérte az új iskolák helyzetét és történetét is, és ezért 1537. október 7-én külön levélben fejezte ki dicséretét, hogy Nádasdy Sárvár mellett Újszigeten téglából építetett iskolát, ahol Sylvester tanított.

A később már országbíró várúr támogatta az Új Testamentum fordítás gondolatát is, és 1537-ben Sárvár-Újszigeten egy nyomdát állítottak fel. Először Strutius Johannest bízták meg a nyomdai munkálatokkal, aki nem az elvárásoknak megfelelően végezte a dolgát, ezért később elbocsátották. Sajnos a fraktur betűkészletet (tévesen gót betűknek is nevezik)  kezdte el használni és nem a latint. Talán ez magyarázza meg, hogy miért nem ennek a bibliafordításnak a nyelve vált irodalmi nyelvvé, hanem a későbbi Károlyi Gáspár fordításé.

Sylvester a nyomdai munkákhoz kevésbé értett, ő a nyomda szellemi vezetője és a munkák eszmei irányítója volt. Végül a munka befejezésére Abádi Benedek kiváló nyomdászt hívták meg. A nagy késésre való tekintettel Abádi már nem tudta a nyomda kopott betűkészletét a jobb olvashatóság kedvéért lecserélni. Így csak kisebb javításokkal tudta az „Új Testamentum”-ot  befejezni.

Érdemes megfigyelnünk, hogy ebben az időben tevékenykedik Sárváron Dévai Bíró Mátyás is, a „magyar Luther”, akivel már korábban, Wittenbergben találkozhatott Sylvester János, mert egy időben voltak ott diákok. Dévai harcos reformátor, de nem kifogásolta a sárvári iskola munkáját, mert szerinte ott nemcsak a humanizmus, hanem a reformáció szellemében folyt a tanítás Sylvester vezetésével.

Az Új Testamentum fordításán hosszú ideig dolgozott Sylvester János. Fel kellett fedeznie és rendszerbe kellett állítania a magyar nyelvtan szabályait és rejtelmeit, hogy egységes nyelvezete és jelrendszere legyen az új könyvnek. Ebben a rendszerező, előkészítő munkában sokat segített az iskola, mert Sylvesterék ott kipróbálhatták a magyar nyelvi szabályokat. Így született meg az általa szerkesztett latin-magyar nyelvtan is 1539-ben, „Grammatica Hungarolatina” címen. Ebben a magyar nyelvre vonatkozó szabályokat nem pusztán a latin nyelvtan magyarázataként, hanem önálló szerkezeti egészként illeszti művébe, ami azt jelenti, hogy olyan magyar nyelvi jelenségeket (tárgyas igeragozás, birtokos személyragok) is rendszerez, amelyeknek nincs megfelelője a latinban. Ezt a könyvet egyesek az első magyar (részleges) nyelvtankönyvnek nevezik. Felismerte a nyelv vizsgálata közben, hogy magyarul ugyanúgy lehet antik verslábakban verselni, írni, akár görög vagy latin nyelven. Ezért az egyes újtestamentumi könyvek összefoglalását disztichonokban írta meg, ahogy azt a „Magyar níphez” szóló bevezetőben is megtette: „Próféták által szólt rígen néked az Isten”. A bibliafordítás időszakában újra eljutott Wittenbergbe, de most már Nádasdy Tamás költségén, egyrészt, hogy tovább tanuljon, másrészt, hogy a vitatott bibliai helyek fordítását más tudósokkal is megbeszélje. Nekünk érdemes megfigyelnünk, hogyan foglalta össze a Rómabelieknek írt levél értelmét: „Fő értelme ez, hogy minden népek, akár zsidó nemből valók legyenek, s akár pogány nemből valók, csak az Krisztusban való hütnek általa nyerjik meg az Úr Isten előtt való meg igazulást. Azaz, az Úr Istennek irgalmasságából üdvözüljenek, nem az ő érdemekből, de mely irgalmasságot, sem meg nem foghatnak, sem meg nem nyerhetnek, hanem csak az hütnek általa. /…/ Ez az keresztyén »hütnek summája«”.

Ez a summázás is mutatja, hogy Sylvester Jánost teljesen átjárta a reformáció gondolata. Ezért kell őt a magyar reformáció tudósai közé tennünk. Ő nem hitvitázó gyülekezeti pap, hanem bibliafordító, tudós tanító, aki képviselte a reformációt, s azért is igyekezett a reformáció gondolatát továbbadni minél szélesebb néprétegeknek az iskolán keresztül is, illetve, hogy mindenki olvashassa magyarul az Új Testamentum-ot maga is, ami a reformáció megindítója és táplálója.

Az Új Testamentum magyar kiadása óriási tekintélyt szerzett neki. Ezért 1544-ben Bécsbe került, ahol az egyetemen először hébert, később görögöt és történelmet is tanított. 1551 után nem tudunk Sylvester Jánosról semmit. A bécsi egyetem az 1552. évtől kezdve válik kifejezetten az ellenreformáció képviselőjévé.

Abádi Benedek nevét Wittenbergben az 1543-ban beiratkozott hallgatók nevei közt találjuk. Őt, a nyomdászt is magával ragadta a reformáció.

Az Újszövetség latin ajánlása

Az 1960-ban Varjas Béla irodalomtörténész gondozásában megjelent hasonmás kiadás alapos munka. Jó lett volna azonban a kísérő tanulmányban megjeleníteni az öt oldalas latin ajánlás magyar fordítását. Sajnos ma már kevesen tudnak annyira latinul, hogy könnyen olvashatnák. Különösen azért nem, mert a kopott fraktur betűk olvasása nem könnyű, és a speciális rövidítések megfejtéséhez a középkori latin nyelv ismerete szükséges.

Kerestem a fordítást folyóiratokban is, hátha valaki már időközben lefordította, de nem találtam. Más bibliakutatót is érdekelt a latin szöveg, mert az tartalmazhat a könyvre, a fordításra, vagy esetleg a kiadásra vonatkozó fontos információt vagy adatot. Megtudtam, hogy Harmath László kutató, aki az első magyar bibliafordítások történetével foglalkozik, felkérte Bánhegyi Béla Miksa O.S.B. atyát, a pannonhalmi Főapátsági Könyvtár igazgatóját a szöveg fordítására, aki szerteágazó munkássága miatt lassan haladt a munkával. Az első felét lefordította, amit megküldött Harmath Lászlónak. Utána hiba történt a számítógépével, a rajta tárolt adatok elvesztek. Nem sokkal az újratelepítés után azonban Miksa atya megbetegedett és elhunyt. Ezt követően kerültem kapcsolatba Harmath Lászlóval, s a tőle megkapott fordítási anyagot továbbítottam az egyetemen oktató dr. Szilágyi Csaba latin-történész tanárnak, aki egyike azoknak, akik elvégezték az előszó második felének a fordítását.

Miután megismertem az ajánlás magyar szövegét, majd annak tartalmán elgondolkoztam, igazat adtam Harmath Lászlónak, hogy akarattal hagyták el a magyar fordítást, azért, hogy megjelenhessen ez a könyv. Hiszen a hatvanas években idegen elnyomásról, keresztyén felsőbbség kötelességéről, Isten törvénye elhagyása következtében bekövetkezett nyomorúságról írni nem volt ajánlatos.

Számomra igen hasznos volt a magyar nyelvű ajánlás olvasása, mert bepillantást engedett Sylvester János gondolkodásába.

Már a megszólítás árulkodó. Nem a püspöknek, vagy valamelyik egyházi méltóságnak, esetleg a pápának szól a bevezetés – noha „egyházi” iratról van szó –, hanem két világi embernek, az uralkodó I. Habsburg Ferdinánd király fiainak: Miksa és Ferdinánd hercegeknek.

A bevezető gondolatsor is jellemző: „segítségére sietni magyar nemzetemnek”! Nem az egyháznak, vagy királyságnak, vagy egyes személyeknek (középkori gondolkodás), hanem a nemzetnek, mert az nagy bajban van. Utat akar mutatni a bibliaolvasáson keresztül az igazi hitre-vallásosságra, amely reménységet ad, nehogy a török elnyomja, és „robotos” nemzetté váljon a magyar. Ez is a reformáció gondolata a gyakorlatba átültetve.

A szabadság visszaszerzésében a politikai felsőbbségnek nagy a felelőssége. Ezt a tisztséget a két megszólított ember atyja képviseli, illetve a két fiatal fogja örökölni. De már Rotterdami Erasmus figyelmeztet, hogy a keresztyén vallás védelme és terjesztése minden keresztyén fejedelemnek kötelessége.

A vezetőket már az ókor költői is a nép pásztorának tartják, de Mikeás próféta könyve 7,14. versében az eljövendő Messiást is Pásztornak nevezi. Krisztus aztán tettekkel mutatta meg, hogy élete árán is megvédi nyáját. „Majd az ő nyomdokaiba léptek az apostolok, az apostolokéba a püspökök, akiknek – Péter szavai szerint – ez az egyetlen gondjuk kell, hogy legyen: amennyire tőlük telik az Úr nyáját legeltessék és viseljék gondját, és törekedjenek azzá válni, amire egyértelműen rendeltettek, hogy a legfőbb pásztor eljövetelekor elnyerjék a dicsőség hervadhatatlan koronáját.” Az ajánlásnak ez a része világosan mutatja, hogy szakított a római pápaság gondolatával, mert Pétert nem Krisztus földi helytartójaként vagy Róma püspökeként idézi, hanem Jézus tanítványaként.

Sok munkával és virrasztással készült a fordítás, írja Sylvester. Ebben Nádasdy Tamás királyi tanácsos segítsége elévülhetetlen.

Ez az Új Testamentum „hasznára lesz” a királynénak – Jagelló Anna II. Ulászló magyar király leánya (Buda 1503–Prága 1547) – is, „aki jól ismeri a mi magyar nyelvünket”. „Azt mondják”, hogy éjt nappallá téve imádkozik, és a templomban tartózkodik a bibliai Anna asszonyhoz hasonlóan. (Lk 2,16) 

De a hercegek számára is meggyőző érv lehet ez a könyv, hogy ismerik a magyar nyelvet, mert a Megváltó nemcsak „görögül sem latinul, hanem magyarul szól”.

Ezt a könyvet fogadja keresztyén nemzetünk is nagy szeretettel, mert a keresztyén nép sora akkor megy jól, amikor az istenfélő fejedelem országában istenfélő alattvalók vannak.

+ + + + + 

Hálás vagyok †Bánhegyi Béla Miksa O.S.B. Főapátsági Könyvtár igazgatójának, Balázs János, Sándor Pál László és dr. Szilágyi Csaba történész és latin tanár uraknak, valamint Harmath László kutatónak, hogy most csatoltan közzétehetem mindnyájunk hasznára Sylvester János latin ajánlásának első oldalát hasonmás formában –, hogy éreztessem a fordítás nehézségét – és az egész ajánlás magyar szövegét.

A fordításban Sylvester János helyesírási szokásának megfelelően a keresztyén szó régebbi írásmódját használtam, mert az volt az általánosan elfogadott írásmód a 19. századig. Egyesek ezt az írásmódot ma meghaladottnak mondják, noha ez a forma jobban tükrözi az eredetét, a szlávon át hozzánk eljutott „kresztyán” szót, amiből lett aztán a keresztyén szó, mintha keresztényt írnánk.

Missura Tibor

SYLVESTER: ÚJ TESTAMENTUM LATIN NYELVŰ

AJÁNLÁSÁNAK MAGYAR FORDÍTÁSA.

FERDINÁND Ő SZENT KIRÁLYI FELSÉGÉNEK

ISTEN KEGYELMÉBŐL A RÓMAI KIRÁLY, 

MAGYARORSZÁG, CSEHORSZÁG STB. KIRÁLYA,

SPANYOLORSZÁG HERCEGE, AUSZTRIA 

FŐHERCEGE, BURGUNDIA HERCEGE STB.

FENSÉGES FIAINAK, MIKSÁNAK ÉS FERDINÁNDNAK

ÜDVÖZLETEMET KÜLDÖM.

Miközben azon gondolkodtam, Fenséges Hercegek, s hosszabban forgattam fejemben, hogy ezekben a nehéz időkben mivel tudnék segítségére sietni magyar nemzetemnek az Istentől nekem adott kegyelemnek megfelelően, nem jutott eszembe nagyobb dolog, mint hogy annak használatára – s ezt nem a többi keresztyén nemzet példája nélkül – vállalkozzam az új isteni törvény szentséges művének a lefordítására. Hogy az mindeneknek ebben a hatalmas viharában, amikor az ő (a nemzet) sorsa is keservessé vált, s szinte már a végső kétségbeesésbe jutott, üdvösséges horgonyul szolgáljon néki, hogy ehhez meneküljön, ennél keresse a vigasztalás reményét, ennél az üdvösséget. Ugyanis nincs semmi, ahol a vigasztalás nagyobb reményét, az üdvösség nagyobb ígéretét nyernénk, mint ebben az isteni műben, akár földi dolgokról, akár égiekről van szó. 

Úgy láttam, hogy ebben a században jobban szüksége van, mint bármikor máskor, erre az isteni törvényre, amely el tudja riasztani a nemzetet minden gonosz tett féktelenségétől, vissza tudja hívni az igazi vallásosságra (hitre), amely ebben a hatalmas háborús zűrzavarban már úgy látszott, hogy kialudt, és még ezen felül lángra is tudja lobbantani. 

Nagyon féltem ugyanis, hogy a magyarból, ebből a szabad nemzetből hamarosan robotos (szolga) lesz, azaz elnyomják, és már nem Krisztusnak, a legkegyesebb úrnak szolgál, hanem a töröknek, minden zsarnokok legkegyetlenebbikének, és nem Jeruzsálem szabad városában, hanem Babilonban, minden zavargás és szolgaság otthonában, sőt legsötétebb börtönében. Ahol, sajnos, korunkban sok ezer keresztyén szolgál nem csupán testileg, hanem lelkileg is ennek az ellenségnek, az egyiptominál is súlyosabb szolgaságban. 

Bár őseink az előző századokban gyakran arattak fölötte dicsőséges diadalt, és a saját vérükön szereztek békét a keresztyén világnak, most erejük megtört, nincs segítségük, s úgy gyászolnak, mint a szüleiktől megfosztott gyermekek. 

De a szabadság visszaszerzésének új reményét adta meg nekik korunkban Fenségtek atyja, aki – mint a Magyar Királyság jogos örököse – már korábban magára vállalta védelmének minden gondját, azután ti, akik törvényes örökösei vagytok. Ez a dolog eredményezi azt is, hogy a mieink közül ezután már senkinek se kelljen siratnia árvaságát.

Tehát Istennek új törvényét, aszerint, ahogyan tervbe vettem, lefordítottam a nyelvünkre, hogy mennyire sikeresen, nem tudom, de mindenesetre sok virrasztással és munkával. Hiszen én ebben a foglalatosságban sok éven át forgolódtam. Ha ezt nemzetünk szeretettel fogadja, a jövőben nem kell félnie semmiféle szolgaságtól. 

Ebben a munkámban buzdított és egyben segítségemre volt tekintetes és nagyságos Nádasdy Tamás úr, királyi tanácsos, Vas vármegye főispánja, királyi főtárnokmester, Fenségtek híve, az én uram. Az ő fáradozása, gondoskodása, példátlan igyekezete, s igen nagy költsége folytán jutottunk el oda, hogy az Új Testamentumnak ez az isteni műve honi nyelvünkön kinyomtattassék az ő városában. Ezt szerettem volna hírül adni Fenségtek nagy nevének. Először is, az a bizonyos Rotterdami Erasmus, a keresztyén világ kimagasló dísze, az ehhez a munkához írt magyarázatait (amelyeket követtünk, mert ezek világosabban és tisztábban veszik figyelembe a teológiát) részben Károly császárnak, Fenségtek nagybátyjának, részben Fenségtek atyjának, Ferdinándnak ajánlotta név szerint. Különösen  is az okból tette ezt, hogy arra figyelmeztessen, hogy a keresztyén vallásról való gondoskodás, akár védelme, akár terjesztése, főképpen a keresztyén fejedelmekre tartozik. Őket az alájuk rendelt nemzetek írói, mind a szent írók, mind a világiak, pásztoroknak nevezik. Még Homérosz is, a tehetségek forrása, Agamemnónt, a görögök nagylelkű vezérét időnként a nép pásztorának nevezi. Maga Mikeás próféta az eljövendő Krisztust a pásztor címével jelöli. Világosan tanítva, hogy a keresztyén fejedelmek feladata, hogy ne csak a testük őrzői legyenek azoknak, akiknek az élén állnak, hanem a lelküké is, és Krisztus feladatait vállalják magukra. Aki a róla szóló jövendölés szerint itt a földön nyájának jó pásztoraként munkálkodott. Ennek megfelelően ugyanis, bár a földön az élet sok nehézségét viselte el, mégis magát az életét – amelynél semmi sem kedvesebb az ember számára – sem habozott feláldozni értünk. Így tettekkel mutatta be, amit még életében hirdetett, azaz: hogy ő az igazi pásztor. Majd az ő nyomdokaiba léptek az apostolok, az apostolokéba a püspökök, akiknek – Péter szavai szerint – ez az egyetlen gondjuk kell, hogy legyen: amennyire tőlük telik az Úr nyáját legeltessék és viseljék gondját és törekedjenek azzá válni, amire egyértelműen rendeltettek, hogy a legfőbb pásztor eljövetelekor elnyerjék a dicsőség hervadhatatlan koronáját.

Azután pedig, mivel úgy gondoltam, hogy az Evangéliumoknak ez az isteni műve valami hasznára lesz majd Fenségtek fenséges szülőanyjának, ki jól ismeri a mi magyar nyelvünket, mivel a mi nemzetünkből származtatja magát. Azt mondják ugyanis, hogy teljes odaadással szokott belemerülni az isteni tiszteletbe és gyakran felkeresi az Úr templomát éjjel-nappal imádkozik és könyörög, s ama szentéletű Anna asszonyt nemcsak nevében idézi, hanem természetében is. 

Végezetül pedig úgy hallottam, hogy Fenségtek előtt sem ismeretlen a mi anyanyelvünk. S ez kiváló példaadás. Mert igen hasznos, mind a fejedelem, mind pedig alattvalói számára, ha az, aki uralkodik, ismeri az alája rendelt népek nyelvét. Mithridatész, Pontus királya örök dicsőséget szerzett azzal, hogy annak a huszonkét nemzetnek, amely fölött uralkodott, tolmács nélkül szolgáltatott igazságot. Isten, amiképpen a nyelvek szerzője, úgy ezeknek ajándékozója is. Pál tehát, Istennek választott szószólója, méltán ad hálát Istennek, hogy több nyelven beszél, mint mások.

Vegyétek tehát jóságos Hercegek az új törvénynek ezt az isteni művét, amelyben maga Krisztus, az emberi nem megváltója, immár nem héberül, nem görögül, sem latinul, hanem magyarul szól, nem feledve annak intelmét, aki azt parancsolja, hogy a királyok az isteni törvény parancsait maguknál tartsák, életüknek minden napján olvassák, Istent féljék, az Ő igéit megtartsák, intelmeit és törvényeit megtanulják. Ha valaki teljesíti ezeket – az ígéret szerint – hosszú ideig fog uralkodni Istennek Izraelén. De ha nem, Istennek és az Ő igéjének megvetése, mint a szent történetek mutatják, félelmetes példáikkal pusztulásukat okozza.

Fogadjátok tehát és tekintélyetekkel érjétek el, hogy e mű nemzetünk keresztyéni népének kezébe eljusson.

Fogadja a mi keresztyén nemzetünk is, ölelje keblére és tanuljon istenfélelmet. Mert a keresztyének ügyei akkor állnak jól, amikor az istenfélő fejedelemnek istenfélő alattvalói vannak. 

Sőt fogadják mindenek, mivel (amint bevezetőül mondottam) mindenkinek egyaránt üdvösséget hoz, mert kötelességére int. Inti pedig a királyokat, az alattvalókat, a püspököket, az egyházat, és annak szolgáit, inti az urakat, szolgákat, gyermekeket, ifjakat, öregeket, erőseket, erőtleneket, gazdagokat, szegényeket. Inti a férjeket, feleségeket, szülőket, fiaikat, özvegyeket, szüzeket, végül mindazokat, akik Krisztus urunknak zászlaja alá sereglettek. 

Mert ebben a műben van a kegyelem és kiengesztelődés beszéde, ebben az igazság igéje, ebben léleknek tápláléka, ebben az élő víznek forrása, továbbá ebben van az örök élet igéje. Ezt Isten méltóztassék övéinek megadni, akinek neve legyen áldott mindörökké. Ámen

Kelt, Újszigeten, az üdvösség 1541. évében.

Sylvester János

A cikk korábban már megjelent a Lelkipásztorban, de a reformáció emlékévében az aktualitása miatt ismételten közöljük az evangelikus.hu oldalán.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek