A reformáció nemzeterősítő hatásai Magyarországon

Azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon a reformáció miként járult hozzá a nemzet, illetve a nemzettudat erősítéséhez, már szinte mindent elmondtak. Néhány történelmi adalék, illetve összefüggés felvillantása azonban mélyítheti ismereteinket. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Bánó Attila

Tudjuk, hogy a 16. század végére Magyarország lakosságának túlnyomó többsége protestánssá vált. Abban viszont, hogy a protestáns egyházak akarva-akaratlanul a nemzetinek tekinthető eszmevilágot erősítő tényezőkké váltak, a Habsburg-uralkodók római egyházhoz fűződő erős elkötelezettsége meghatározó szerepet játszott, különös tekintettel az ellenreformáció időszakára.

A török hódoltság alatti országrészek felszabadítása után I. Lipót császár meghódított területként kezelte a Magyar Királyságot. Nem túlzás, hogy intézkedéseivel túlment minden határon. A felszabadított földek jelentős részével saját, többnyire nem magyar híveit jutalmazta. A török ellen helytálló magyar végvári katonaság zömét elbocsátotta, helyükbe a magyarok adójából fizetett német katonaságot telepített. Mindezt azzal tetézte, hogy drasztikus intézkedéseket léptetett életbe a katolikus egyház pozícióinak visszaszerzése érdekében.

Kötél az evangélikusok nyakába

1673 februárjában Lipót, a Magyar Királyság alkotmányát semmibe véve, az ország teljhatalmú kormányzójává nevezte ki Johann Caspar Ampringent, a Német Lovagrend nagymesterét. A protestánsokkal szembeni vallási türelmetlenség ezután odáig fajult, hogy szeptemberben Szelepcsényi György esztergomi érsek elnökletével rendkívüli bíróságot állítottak fel Pozsonyban. A bíróság először harminchárom evangélikus lelkészt, majd 1674 tavaszára már mintegy hétszáz evangélikus és református prédikátort és tanítót idézett maga elé. Az ellenük felhozott vád felségsértés és hazaárulás volt. Az idézésre háromszáznál többen jelentek meg, többségükben evangélikus lelkészek és tanítók.

Széchenyi György győri püspök ez idő tájt jelentette ki: „Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha nyakokba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll.” A beidézettek fejére három vádpontot olvastak: „Gyalázták a vallást, részt vettek a rebellióban, és cimboráltak a törökkel.” Legkeményebb vádlójuk Kollonics Lipót bécsújhelyi püspök, a magyar királyi kamara elnöke volt.

Payr Sándor írta A magyar protestáns gályarabok című tanulmányában (Budapest, 1927): „A vádlottak Szelepcsényi előtt mindig azt sürgették, hogy ne általánosságban ítéljenek el 700 lelkészt, hanem állapítsák meg név szerint, ki, mikor, hol és miben vétkezett. De erre nem került sor, egyenként ki sem hallgatták őket, hanem kimondották a halálos ítéletet jelenlevőkre és távolmaradottakra egyaránt.” A halálbüntetéstől a vádlottak csak úgy menekülhettek meg, ha áttértek a katolikus vallásra, vagy írásban lemondtak egyházi szolgálatukról. Sokan ezt az utat választották, csak hogy mentsék az életüket, de hatvanhét prédikátor kitartott hite mellett, és nem adott reverzálist.

Negyvenkét prédikátort, akiket a berencsi, a lipótvári és a komáromi várbörtönök sem törtek meg, nápolyi gályarabságba küldtek. A megbilincselt prédikátorokat nehéz hegyi utakon keresztül hajtották Triesztig. A bilincs, a sziklás, hegyes út véresre törte a lábukat, és akadt, aki már útközben belehalt a megpróbáltatásokba. A túlélők csak a bécsi holland követ áldozatos munkájának és a hollandok összefogásának köszönhették kiszabadulásukat.

1676 februárjában Ruyter holland admirális a hajóhadával ment értük Nápolyba, mire a nápolyi alkirály elrendelte a gályarabok szabadon bocsátását. Ruyter tengernagy sok diadala közül ezt tartotta a legnagyobbnak.

Kuruc zászlók alatt

A pozsonyi vértörvényszékek áldatlan tevékenysége miatt a protestánsok elveszítették csaknem valamennyi püspöküket, lelkészüket és tanítójukat, majd templomaikat és iskoláikat is. A felvidéki evangélikusok számára különösen nagy csapás volt az eperjesi evangélikus kollégium elvétele, majd a debreceni vérengzéseivel is hírhedtté vált Antonio Caraffa császári tábornok vértörvényszékének megtorló munkája 1687-ben. Huszonnégy megkínzott és kivégzett áldozata közül húsz evangélikus volt.

Az elképesztően súlyos ítéletekkel főként a protestánsokat, illetőleg a rendeket igyekeztek megfélemlíteni. 1687-ben a sokakat megbénító félelem légkörében hívták össze azt az országgyűlést, amely – úgymond – önként és dalolva mondott le a szabad királyválasztás jogáról, és mondta ki a Habsburg-ház örökös fiági trónöröklését.

Mindezek alapján is kijelenthető, hogy Lipót császár, akinek seregei a XI. Ince pápa kezdeményezésére létrejött Szent Liga más hadaival szövetségben eredményesen szorították ki Magyarországról a törököket, egyidejűleg kétfrontos küzdelmet folytatott a magyarság és a protestantizmus ellen. Ezzel a magatartással tulajdonképpen kikényszerítette, hogy a reformáció hívei és a nemzet, ez a két megalázott és megtépázott tényező közelebb kerüljenek egymáshoz. Nem véletlen, hogy az evangélikus Thököly Imre és a katolikus, ám a protestánsok sérelmeit is orvosolni kész II. Rákóczi Ferenc zászlai alatt nagy számban harcoltak lutheránusok és kálvinisták. A felvidéki szabad királyi városok evangélikus polgárai és a lutheránus nemesség már 1703 nyarán üdvözölték a fejedelem hadba szállását.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a protestánsok nagy részének nemzeti elkötelezettsége kizárólag a Habsburg-abszolutizmus áldatlan tevékenységének köszönhető, hiszen a reformátorok már addig is előszeretettel használták a nép nyelvét, iskoláiknak kiváló, felkészült tanárokat adtak, és korszerű oktatási rendszerek kidolgozásával megújították a képzést. És a képlet azért sem volt ilyen egyszerű, mert szabadságharcainkat elsősorban nem vallási szempontok motiválták (lásd a katolikus vallásúak részvételét), hanem az a szellemiség, amelyet Rákóczi zászlainak jelmondata így fogalmazott meg: „Cum Deo pro Patria et Libertate” („Istennel a hazáért és a szabadságért”). Ugyanakkor látható, hogy a nemzetet birodalmi tartományként kezelő, az evangélikusok és a reformátusok vallásgyakorlását súlyosan korlátozó császári-királyi magatartással szembeni fellépésre a protestáns, például a felvidéki és erdélyi közösségek időről időre nagy készséget mutattak.

Átformálni a nemzettudatot

A 18. században, amikor az ellenreformáció legdurvább formái már eltünedeztek, és a vallási türelem jelei felerősödtek, a módszerek is kifinomultabbak lettek. Megmutatkozott ez a katolikus szellemű bécsi udvar és a magyarországi protestáns egyházak kulturális és oktatási tevékenységében, különös tekintettel a történelemoktatásra, hiszen mindkét fél fölmérte a történelemszemlélet és a nemzettudat közötti szoros összefüggést.

A magyar testőrséget is tartó, „jóságos” Mária Terézia uralkodása idején az udvar részéről rendkívüli módon felértékelődött a magyar nemzettudat átformálásának igénye. Jól tükrözi ezt Kollár Ádámnak, a királynő bizalmát élvező, cenzori feladatokat is ellátó, amúgy nagy tudású történetírónak a tevékenysége. Ki is volt ez a Kollár Ádám? Róla azért érdemes hangsúlyosan szólni, mert kenyéradó gazdáit, a Habsburgokat kiszolgáló munkássága hatásosan szemlélteti a bécsi udvar magyarokkal kapcsolatos valódi törekvéseit. Dümmerth Dezső történész az Írástudók küzdelmei című kötetében (Budapest, 1987) külön fejezetet szentelt Kollár működésének. Ebben idézte a történetírónak a királynőhöz intézett, Bessenyei György egyik művét ajánló sorait: „A szerző… egyike honfitársaimnak, és évek óta jól ismerem… Mi, magyarok, nemzeti karakterünk szerint, igen kevéssé tudunk hízelegni. Az irigység, az önzés, a féktelen becsvágy és a túlságos szabadságra való erős hajlandóság − ezek a mi nemzeti hibáink.”

Vagyis Kollár Ádám a királynő előtt magyarnak vallotta magát, és ezzel hitelesítette a magyarok nevében gyakorolt önkritikát. Érdemes figyelni erre a körmönfont magatartásra. Korábban, 1763-ban ugyanis egy forráskiadásának apró betűs jegyzetében, meglehetősen elrejtve, a szláv népekről szóló egyik mondatát így kezdte: „Ha valaki, miként én is, szlovák nemzetiségű…”, és a többi. Dümmerth szerint Kollár tehát „szlovák volt, s mint ilyen: magyarországi, de nem magyar, hanem egy tágabb körű hazának fia, aki a magyar állam keretei között születve, sorsközösséget vállalt a magyarsággal”.

Nos, az idegen származással semmi baj nincs, különösen a többnemzetiségű Magyarországon. Rengeteg olyan példát említhetnénk, amikor idegen származású honfitársaink sorsközösséget vállaltak a magyarsággal. Kollár esetében azonban feltehetjük a kérdést: vajon miféle sorsközösséget vállalhatott a magyarsággal az a művelt udvaronc, aki magas szinten szolgálta a bécsi udvar magyarellenes, a magyarokat a birodalmi érdekeknek alárendelő törekvéseit? Az ő esetében ugyanis erről beszélhetünk. Csóka J. Lajos levéltáros, bencés szerzetes Mária Terézia iskolareformja és Kollár Ádám című könyvében (Pannonhalma, 1936), valamint több tanulmányában feltárta Kollár Ádám névtelen, titkos működését a Mária Terézia által felállított államtanács mellett. Kollárt, aki − Bessenyeitől eltekintve – nagyon nem kedvelte a magyar nemességet, itt magyarszakértőként foglalkoztatták, s ebben a minőségében közreműködött olyan kamarai ügyekben, amelyek magyar nemesi birtokokat juttattak a király (vagyis a Habsburgok) kezére.

Herderi jóslat

Mária Terézia uralkodása és Anton Wenzel von Kaunitz kancellársága alatt Kollárt kinevezték a kamarai levéltár élére, majd sor került az államtanács és a császári titkos levéltár felállítására. Kollár Ádám mögé olyan neves tudós is felsorakozott, mint August Ludwig Schlözer német történész, a göttingeni egyetem professzora, aki 1771-ben Halléban megjelent Allgemeine nordische Geschichte (Általános északi história) című munkájában (Kollár jegyzeteire hivatkozva) felvázolta a magyarok pusztulásának eszméjét. (Tette ezt abban az esztendőben, amikor Kollárék titokban történeti érveket gyűjtöttek a lengyelek elnyomásához.) A tetszetős elmélet (Schlözer munkája nyomán) Johann Gottfried von Herder német költőt és filozófust is megragadta. 1791-ben, az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (Eszmék az emberiség törté- netének filozófiájáról) című művének negyedik kötetében megjelent a magyarok kipusztulásáról szóló megállapítás, illetve jóslat, amely így hangzott: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”

Ez volt az úgynevezett herderi jóslat, amely nagy port vert fel a magyarok körében. Csak hosszú idő elteltével derült ki, hogy ennek a jóslatnak Kollár Ádám volt a szellemi atyja. Az a Kollár Ádám, akit a jóhiszemű Bessenyei még 1778-ban is a pártfogójának tartott, hiszen őt kérte meg, hogy az első magyar tudós társaságra vonatkozó kérelmet eljuttassa a királynőhöz. Dümmerth szavaival: „Bessenyei jobb elintézés céljából pártfogójának: Kollár Ádámnak adta oda a kérvényt, s ez volt az ügy veszte. Kollár nem a Bessenyeit személy szerint kedvelő királynőnek, hanem – szándékos rosszindulattal – II. Józsefnek kezére játszotta a kérvényt, akinek nemzetellenes nézeteit már jól ismerte. S valóban, a magyar tudós társaság ügye ezzel fél évszázadra elbukott.” Bessenyei ekkor már évek óta nem volt tagja a testőrségnek (1773-ban kilépett). A magyar protestánsok bécsi ügyvivőjeként tevékenykedett Bécsben, és a tudós társaság megalapításának kudarca után is a császárvárosban akart maradni. Ennek érdekében áttért a katolikus vallásra (ezt a lépését később megbánta), ami feltehetően megkönynyítette számára, hogy állást kapjon. A királynő udvari könyvtárosa, majd egy német nyelvű lap szerkesztője lett. Mária Terézia halála (1780) után két évvel II. József megvonta az évjáradékát, ezért kénytelen volt visszavonulni birtokaira.

Bessenyeit tartjuk a magyar felvilágosodás első, kimagasló alakjának, aki erős alapokat épített az új utakat kereső magyar irodalom számára. A császári rendőrség figyelte a tevékenységét, a cenzúra pedig rendre megakadályozta műveinek megjelentetését. 1804-től már nem írt, de kéziratos művei szerencsére fennmaradtak. Felfogásáról sokat elárul ez a tőle származó, ma is megszívlelendő gondolat: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

Közös szellemi kincs

Herdernek és persze Kollárnak is köszönhető, hogy sokan megrázták magukat, és a magyar nyelv használatának, megújításának, a magyar kultúra nevezetes intézményeinek ügye előtérbe került. A 19. században a mai értelemben vett nemzet és nemzettudat alapjait már lerakták (nem csak a magyarság vonatkozásában), s ebben a protestantizmus szerepe vitathatatlan. Miként a reformkor politikai küzdelmeiben és az 1848-as szabadságharc kirobbantásában is. A Habsburg-ellenes hazafias mozgalom és küzdelem szellemi vezetői között ott találjuk az evangélikus Kossuthot és Petőfit, valamint azokat a márciusi ifjakat, akiknek nagy része, Kossuthhoz hasonlóan, az eperjesi evangélikus kollégium falai között sajátította el a nemzet iránti elkötelezettség és áldozatkészség nagyszerű és tiszteletre méltó képességét.

Magyarországon ma az emberek nemzeti identitása, nemzettudata erősebb, mint sok más népé Európában. A magyaroknak ez a vonása ugyanis kiállta a történelem által támasztott kemény próbákat, s mondjon bárki bármit, a nehéz időket követően is megmaradt, függetlenül a vallási hovatartozástól. Mondhatjuk, hogy ez az egyik közös szellemi kincsünk. A másik a keresztyénkeresztény hithez kötődő öntudat, amely az ökumené jegyében jó ideje összekapcsolja történelmi egyházainkat. Legyünk büszkék ezekre az örökségekre.

 

 

Az írás a Protestáns Újságírók Szövetségének médiaműhelyén 2016. szeptember 17-én elhangzott előadás szerkesztett szövege.

 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 51-52. számában jelent meg, 2016. december 25. – 2017. január 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek