Égbe találó énekek

— Felvéve:

Budapest – Kerekasztalbeszélgetés-sorozatot indított a jubileumi év alkalmából a kormányzati Reformáció Emlékbizottság A reformáció arcai címmel. A harmadik este egyik vendége Szalóki Ági volt. Nemcsak a hazai nép- és világzene kiemelkedő tehetségű művelője az énekesnő, számos elismerés – közöttük a Liszt Ferenc-díj – tulajdonosa, hanem az önkéntesség elkötelezett híve, jó néhány egyházi és szociális intézmény, alapítvány munkájának segítője is. Reformációról, önkéntességről, a zene és Isten közötti kapcsolatról is kérdeztük. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kézdi Beáta

–  Szalóki Ági hangja fogalom a magyar zenei életben. Vannak dalok, amelyeket csak az ön előadásában szeret hallgatni a közönség, mert elandalítanak és elkápráztatnak egyszerre. Amikor énekel, önt is megnyugtatja a zene?

– Abban, hogy hivatásomul választottam az éneklést, közrejátszott, hogy ösztönösen vonzódtam ehhez a természetes gyógymódhoz, amellyel az ember önmagát tudja megsegíteni, mivel a hangok átjárják az egész testünket. Amikor az ember szomorú, gyakran érzi, hogy a szomorú dalok segítenek, de én olyankor nagyon szeretek például bossa novát hallgatni, mert elringat, békésnek érzem magam tőle. Persze ha az ének csak egy öncélú önterápia, akkor az egész nem működik.

–  A népzenében sokszor megjelenik Isten neve. Az éneklésen túl az életében mennyire érzi Isten jelenlétét?

– Tele van az élet apró szentekkel, kis gyönyörűségekkel. Aki dolgozik azon, hogy fogékony legyen, az tényleg képes észrevenni ezeket, amelyek valóban jelen vannak az életünkben. Néha teljes eufóriában létezem a sok öröm miatt, amit tapasztalok. Böjte Csaba mondta nekem egyszer, hogy szenvedni bűn. Ezt úgy magyarázta, hogy az önsajnálat bűn, mert akkor az ember eltaszítja magától azt a lehetőséget, amelyet az élettel megkapott a Jóistentől. Van, hogy én is hajlamos vagyok sötétebben látni a világot, de akkor mindig Böjte Csaba ezen mondatára gondolok. Egy olyan embernek, mint ő, aki ötezer gyerekért felelős, és az élete a gyerekekről szól, mindenképpen elhiszem, ha azt mondja, hogy érdemes az apró szépségeket, jóságokat is észrevenni az életben. Ezekben is ott van Isten! Egyébként az is érdekes, hogy az emberek az életük végén legtöbbször az apró szépségekre gondolnak vissza, a legalapvetőbb, hétköznapibb dolgokat említik meg, közeledve a gyermeki lét finomságához, amikor még a legapróbb dolognak is tudtunk örülni.

– Luther Márton a teológia után a zenét tartotta a legtöbbre. Mondják: a zene imádság is. Egyetért ezzel a kijelentéssel?

– Bízom abban, hogy ha szépen énekelek, vagy jól sikerül egy dal, akkor ez azért van, mert imádságként szól, feltalál az égbe, és az a pillanat szentté válik. Nagyon szeretem a közös, többszólamú éneklést, mert olyankor még inkább működik a „mi”-érzés, nem egyénenként toljuk magunkat előtérbe, hanem több hang által szólal meg a zene. Nekünk, zenészeknek az lehet a küldetésünk, feladatunk, hogy egy-egy dal vagy koncert után azt érezhesse a hallgató, a néző: most valami szent, áldott dolog történt vele. Az életemben és a zenei pályámon akkor történt nagy változás bennem, amikor megértettem azt, hogy nem én énekelek, hanem a zene szól általam. Tulajdonképpen közvetítő vagyok. Olyan zenészekkel szeretek együtt dolgozni, akikkel meg tudom ezt élni, és ezáltal ez az átadás erősebb lesz. A népdalokban természetesen, de a tudatunkban, a nyelvünkben is benne van Isten. Ott van velünk az életünkben. Amikor Balassi-zsoltárokat énekelek, minden versszaknak ott van a végén: „Dicsőítünk téged, Uram.” Így Isten minden formában bekúszik az életembe. De például József Attila Istenem című versét csak nem régóta énekelem, annak most jött el az ideje az életemben.

–  Nemrég a Facebookon éppen ezzel a verssel kapcsolatban osztott meg egy rajongói történetet. Elmesélné nekünk is?

– Egy anyuka írta nekem, hogy a kislánya álmodott velem, az álmában tündér voltam, és énekeltem. Az anyuka is ott volt az álomban, és istenes mesét mesélt. A kislány szerint nagyon szép álom volt. Mint kiderült, egy koncertemen hallotta az Istenem című verset, és a koncert után álmodott. Az anyukája pedig azért írt, mert meg szerette volna megköszönni, hogy elűztük a kislánya korábbi rémálmait.

–  Ha egy szóval kellene megfogalmazni, mit jelent az ön számára a reformáció, mi lenne az?

– Önvizsgálat. Úgy gondolom, önvizsgálatra tanítanak a jó politikusok, tanárok is. Katolikus vagyok, emlékszem, amikor a liturgiában azt mondta a pap, „vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket”, kisgyerekként milyen nehéz volt őszintén mondani és át is érezni a gyónás szavait. Nem olyan régen azonban volt szerencsém Böjte Csabánál járni, és gyóntam nála. Azt gondolom, az az igazi önvizsgálat, amikor az ember belső indíttatásból teszi ezt, mert úgy érzi, hogy muszáj változtatnia. Az a legjobb, ha egy egészséges önbizalom születik meg az emberben, amikor ké- pes az önvizsgálatra, és nem szorul arra, hogy folyamatosan önmagát ostorozza. Szerintem rendkívül jellemző a magyar politikára, közéletre, hogy utáljuk magunkat, divat magunkat ostorozni, bizonyítván, hogy erős kritikai érzékünk van. Viszont szerintem az a fontos, amikor dicsérni tudjuk magunkat, vagy minimum jóban tudunk lenni önmagunkkal.

–  „A megújulás lendülete” – ez az idei évforduló szlogenje. Mi jut erről eszébe?

– Érdekes ez a szlogen, mert az emberek mindig szeretnének lendületesek, frissek, fiatalosak lenni. Ugyanakkor a reklámok gondoskodást, megóvást, védelmet hirdetnek. Minden erről szól, a biztosító-társaságoktól a mosószergyártókig sokan el akarják hitetni veled, hogy jó lesz az életed, ha ők gondoskodnak rólad... A lendület és a megújulás mögött azonban tudatos és ösztönös munka is van, ezt sokszor elfelejtik az emberek.

–  Nagyon sok helyen vállal karitatív, önkéntes munkát. Hogyan választ?

– Fontosnak tartom, hogy felekezettől függetlenül segítsek. Szerencsés vagyok, mert jó emberek jó célokkal találnak meg. Aztán kialakul egy kapcsolat, kötődés, tradíció. Ezek nem nagy dolgok, hanem apró tettek.

–  „Nincs küldetéstudatom, empátiám van” – nyilatkozta egyszer.

– Szócső vagyok. Ha úgy érzem, hogy egy eseményhez hozzá tudok tenni valamit, ami által az az esemény több lesz, vagy hírét tudom vinni, akkor mellé állok. Azért is van szükségem erre, mert jó azt érezni, hogy nem én vagyok a középpontban, hanem beállhatok a sorba szolgálni. Az önkéntes munkáim alkalmával azt tapasztaltam meg, hogy rengetegen segítenek másokat, szolgálnak jó ügyeket. Jó lenne ezt tudatosítani sokakban: vegyék észre, hogy ebben az országban képesek erre az emberek. Nem gyűlölködő ország a mienk, hanem igenis empatikus.

–  Aktív Facebook-felhasználó. Milyen tapasztalatai vannak a kommentelőkről?

– Nagyon fájó tapasztalat, hogy gyakran találkozom akár a Facebook-kommentekben is olyan emberekkel, akik úgy gondolnak a kereszténységre, mintha az valami századokkal ezelőtti, arany kegytárgyak, anyagi javak közt dőzsölő, de az elesettekért semmit nem tevő közösség lenne. Nem elég jó a kereszténység „reklámja” napjainkban. Bár ez abból is fakad, hogy a kereszténység egyik fontos vonása, hogy ne kérkedjen a jó cselekedetekkel – de akkor is jó lenne, ha sokkal többet tudnának az emberek a hitünkről, és több arcát ismernék.

–  A kilencedik lemezét készíti. Mit tudhatunk róla?

– Augusztus óta dolgozom rajta, sok biztatást kaptam, és sokat is tanultam a lemez készítése közben. Ez az album is egyfajta önvizsgálat eredménye. Úgy érzem, olyan népzenei válogatás, amely ugyanolyan erővel kötődik a földhöz, mint amennyire képes felfelé is tekinteni.

 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 39-40. számában jelent meg, 2017. október 8-án.

 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek