Hogyan siratta el Magyari István Nádasdy Ferencet? – Régi búcsúztatók, mai tanulságok

Sárvár – Nádasdy Ferenc, a „fekete bég”, Nádasdy Tamás nádor és Kanizsai Orsolya szerelmi házasságának kései gyümölcse 1555. október 6-án született a Nádasdy-birtokok központjában, Sárvárott. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Petrőczi Éva

Családjának légkörét, szellemiségét a nagyon erőteljes evangélikus hit- és tanvédelem jellemezte; szülei voltak Sylvester János Újtestamentum-fordításának első számú támogatói. Sylvester 1540 végén, 1541 elején e szavakkal köszönte meg az akkor még fájdalmasan gyermektelen házaspárnak azt, hogy a magyar Biblia ügye mellé álltak: „Néhány évvel ezelőtt még csúfolódtak az idegen nemzetbeliek, hogy még az oroszoknak is van anyanyelvű evangéliumok, egyedül a magyaroknak nincs. Pedig a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhatnak rajtunk, sőt irigykedhetnek, tudniillik nyelvünk kiválósága miatt, s ezt utánozni nem képesek.”

Ilyen előzmények után, ilyen szülői háttérrel természetes, hogy 1567-ben a tizenkét éves Nádasdy Ferenc így írt tanulmányainak akkori helyszínéről, Bécsből az addigra már rég megözvegyült anyjának, akit apja, a nádor holtig „szerelmetes Orsikájá”-nak nevezett: „Minden az Úr kezében van… Szentül hiszem, hogy ha mi, mindenkitől elhagyott szegény magyarok Istennek megfeszített fiába helyeznők bizalmunkat, s az ő törvényei szerint élnénk, az ellenünk egy úton jövő törököket, bármilyen kevesen legyünk is, hét úton visszaszalaszthatnók. Mindegyikünk ezer törököt szalaszthatna meg. De mivel nem haladunk Isten ösvényén, épp az ellenkezője esik meg velünk.”

Ez a gyermeki tisztaságú és az Isten szeretetét a haza szeretetével összekapcsoló levél egy kettős életprogram kezdete volt; s a program alig tíz évvel később, az akkor éppen huszonkét esztendős ifjú Nádasdy első haditetteiben kezdett megvalósulni. Hatalmas vállalás volt ez: harcolni a török ellen és az éppen csak gyökeret verni kezdő evangélikus egyház védelmében. Ekkor Ferenc már két éve a később híressé-hírhedtté vált Báthory Erzsébet házastársa. E kitervelt, inkább érdek-, mintsem szerelmi frigy hullámhegyei és hullámvölgyei nem tudtak gátat vetni a férj egyre gyakoribb hadisikereinek és következetes egyházi szerepvállalásainak sem. Mi több, a hadjáratok során szerzett, egyre szaporodó betegségek sem törték le a holtáig rendíthetetlen, örök harcost, akit még ellenségei is tisztelettel emlegettek.

Nádasdynak e hadi forgolódások közben arra is maradt ereje, hogy egyházának életében komoly szerepet vállaljon. Így ő elnökölt az 1591-es, nevezetes csepregi hitvitán, ahol végleges evangélikus–református egyházszakadás következett be; ezt követően a lutheránusok a Nádasdyak, a kálvinisták a Batthyány család gyámolítá- sával erősítgették eklézsiájukat.

Nádasdy Ferencnek ebben – nagyjából ettől az időponttól egészen haláláig – segítségére volt hűséges tábori papja, majd udvari lelkésze, Magyari István. A prédikátor 1600-ban egy németből fordított „ars bene moriendi”-vel, Joachim Beust művével (Az jól és bódogul való meghalásnak tudományáról irattatott kézbeli könyvecske), majd 1602-ben, nem sokkal urának végzetes betegsége előtt Az országokban való sok romlásoknak okairól című művével gyarapította a hazai evangélikus kegyességi irodalmat. Magyari harmadik, ugyancsak fontos műve pedig egy két prédikációt, két halotti orációt tartalmazó kiadvány. Ezek közül az első beszédet 1604. január 11-én Sárvárott mondta el, mintegy házi búcsúztatóként, a másodikat pedig Lékán, amikor a dunáninneni (ma ez a Dunántúl!) főkapitányt és aranysarkantyús vitézt sírba tették.

E „többlépcsős siratás” legszebb eleme nem is a két, önmagában is értékes és sokatmondó igehirdetés, hanem az 1604-ben Sopronkeresztúron, Manlius János nyomdájában megjelent prédikációk elöljáró beszéde. Ebből a személyes hangú siratásból közlök itt egy részletet.

„Nyilván tudom, kegyelmes Asszonyom, hogy Nagyságtok, Kisasszonyomékkal és Kisurammal ő Nagyságokkal, ez jó emlékezetű és istenfélő Úrnak, az Tekintetes és Nagyságos Nádasdy Ferencnek, az Nagyságtok szerelmes gondviselőjének, valaha nekem kegyelmes Uramnak, ily sok változó háborúságok idején, ez árnyékvilágból kimúlása, nagy keserű- ségére és szűbeli bánatjára vagyon. […] És így, meggondolván, mely jó gondviselő Atyánktól fosztatunk meg, illik, nem csak Nagyságtoknak, hanem minekünk is, mindnyájan keseregnünk, csakhogy mértékletesen, oly jó módjával legyen, mely se Istent (kinek így tetszett) meg ne bántsa, se magunkra nyavalyát ne hozzon. Mert az felettébb való szomorúságban és keserűségben nincs semmi haszon: sem ő Nagyságának nem használ semmit sem, Nagyságtoknak penig ugyan ártalmas is, minthogy szokása neki [tudniillik a gyásznak – P. É.], hogy az embert idő előtt elgyötri, fonnyasztja, töri és meg is öli. Bizonyára oly szép nyugodalomban vagyon ő Nagysága, hogy ha képes volna, bár választani hagynák ő Nagysá- gát, hogy ott akar-e maradni, vagy az siralomnak völgyébe ide visszatérni, minden kétség nélkül maradna ott. Mert noha Nagyságtokat az maga szeme fényénél is inkább szerette, mindazáltal az Isten színének látása, a szent angyaloknak és mennyei szenteknek társasága felül haladjon [felülmúljon – P. É.] minden ez világi nyájasságot, akárki is meggondolhatja belőle, mennyivel inkább választaná az ott való maradását ide térésénél.”

(Ugyanezek az érvek, ugyanez a gondolatmenet köszön vissza a református prédikátor-író, Köleséri Sámuel 1672-es, Szem gyönyörűségének mértékletes siratása című halotti orációjában, amelyet Debrecenben mondott el egy szülésben meghalt fiatalasszony, Kalmár Kata, Boros Jenei István felesége felett.)

A mértékletes siratás soha nem könynyű feladat – a múltban sem volt, ma sem az –, a gyászmunkának napjainkban is talán legnehezebben megtanulható része. Ilyenkor, halottak napja táján, de egyéni veszteségeink, szeretteink távozása idején az év bármely szakában is erőt meríthetünk ezekből a régi búcsúztatókból, függetlenül attól, hogy egy Nádasdy Ferenchez hasonló nagyúr vagy egy városi tisztviselő felesége fölött hangzottak el. Igaz, a 21. század gyászolóit sok szakember segítheti fájdalmuk enyhítésében, de Isten egykori és mai szolgáinak is helyet kell adnunk világunkban szeretteink távozása idején! Számomra ezt üzenik Magyari István sárvári evangélikus lelkész sok-sok emberöltővel ezelőtt papírra vetett szavai.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 43. számában jelent meg, 2016. október 30-án.

 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek