Mi köze az Ószövetségnek a reformációhoz?

Vissza a Forráshoz! - Ez a gondolat minden megújulásért folytatott harc és reformtörekvés kulcsmondata. A gyökerek újra felfedezésében és tudatos felvállalásában rejlik az újulás, az „újraformálódás” lehetősége: ezt az alapigazságot már az Ószövetség lapjain is felfedezhetjük. Izrael, Isten népeként, hosszú és viharos története során folyamatosan szembesült azzal, hogy megújulás nélkül létének nincs távlata. Isten és rendelkezései iránti engedelmességében felismerhette, hogy az őt védelmező korlátok – paradox módon – egyben szabadságának, önkiteljesítésének lehetőségét is jelentik. Izrael számára a Forrás maga Jahve szeretete és Tórája. Ez utóbbi szó eredetileg nem jogi értelemben vett törvényt és rendelkezést, hanem útmutatást, vezetést jelöl. Így tehát a Forrás maga válik útmutatóvá, a megújulás erejévé. Ebben az írásban arról olvashatunk, hol jelenik meg az újulás képe az Ószövetségben. Forrás: kotoszo.blog.hu, Szöveg: Varga Gyöngyi

Reformátor próféták és királyok

Az Ószövetség tanúsága szerint a megújulásra való felhívás elsősorban a próféták szolgálata volt, akiket egy-egy adott korszak történelmi és teológiai felkiáltójeleinek tekinthetünk. Illés a kultusz tisztaságáért emelte fel szavát, Ámósz és Hóseás a szociális igazságtalanságok, társadalmi, politikai problémák és a vallás kiüresedése ellen léptek fel. Jeremiás, Ézsaiás és Ezékiel egyaránt egy nagy lelki megújulásért küzdöttek szülőföldjükön, vagy éppen hazájuktól távol, a babilóniai fogság idején.

Izrael történelme során ugyanakkor a próféták mellett néhány király is felvállalta azt a küldetést, hogy lépéseket tegyen a vallási élet, a társadalmi és politikai viszonyok, adottságok megreformálása érdekében. Dávid király Kr. e. 1000 körül erős államot hozott létre. Reformtörekvéseiben a politikai természetű változások mellett helyet kapott a Jahve-kultusz Jeruzsálemben történő központosítása is, amely utódja, Salamon életében valósult meg teljesen, a templom felépítésével.

Röviden szót kell ejtenünk Ezékiásról, Júda királyáról is (Kr. e. 725–697), aki politikai és vallási téren is reformuralkodónak számított. Fellázadt Asszíria uralkodója ellen, aki vazallusának tekintette a déli országrészt, és lépéseket tett arra, hogy megszilárdítsa és megvédje e kis országot. A büntetés ugyan nem maradt el, váratlan csoda folytán azonban Jeruzsálem elfoglalására mégsem került sor. Ezékiás újra megkísérelte a kultuszt Jeruzsálemben centralizálni. Megszüntette a vidéki szentélyeket, és azt is feljegyzik róla, hogy összetörette a Mózes által készíttetett rézkígyót, mivel azt sokan a nép körében már bálványként tisztelték. Az Ószövetség pozitívan ítéli meg a király működését: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan tett őse, Dávid.” (2Kir 18,3)

A cikk a továbbiakban a KötőSzó blogon olvasható.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek