Peter Neuner: Luther Márton a keresztény hagyomány kiemelkedő tanúja

Budapest – Nemrég Magyarországon járt Peter Neuner, a müncheni egyetem nyugalmazott dogmatikaprofesszora. Az ökumenizmus kérdéseinek egyik legtekintélyesebb szakértőjét abból az alkalomból kérdeztük, hogy hamarosan magyarul is megjelenik a lutheri reformációt katolikus szempontból tárgyaló műve. Forrás: Magyar Kurír, szöveg: Baranyai Béla, fotó: Vértesi Lázár

– Ön szerint az ünnep vagy a megemlékezés kifejezés illik jobban a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójához?

– A reformáció történelemformáló esemény volt, most egy ötszáz éves folyamatra tekintünk vissza. Fontos megjegyezni, hogy az evangélikus egyház nem 1517-től számítja a létrejöttét. Apostoli egyháznak tartja magát, mivel üzenete az apostolok igehirdetéséből ered. Éppen ezért az evangélikus egyháznak nem könnyű meghatároznia, hogy mit is ünneplünk, mire emlékezünk most. Véleményem szerint nagyon jó megoldás született erre a kérdésre Németországban, ahol arról állapodott meg katolikus részről Reinhard Marx bíboros, evangélikus oldalról pedig Heinrich Bedford-Strohm püspök, hogy egy Krisztust a középpontba állító ünnepet rendeznek. Katolikusként is kijelenthetünk legalább annyit: Luther segített bennünket abban, hogy a Krisztusról szóló üzenettel új módon szembesüljünk. Katolikus és evangélikus szempontból egyaránt megállapíthatjuk, hogy Luther nem mondta ki az utolsó szót semmilyen kérdésben, nem oldott meg semmilyen vitatott problémát véglegesen, hanem csak felvetett bizonyos gondolatokat. Annyi biztos, hogy Luther Márton a keresztény hagyomány kiemelkedő tanúja, és mint ilyen személyt, a katolikusok is elfogadhatják.

– A különböző keresztény egyházak immár több évtizede megtartják az ökumenikus imahetet. Van ezeknek az alkalmaknak eredménye? Van valamilyen mérőfoka a katolikus és a protestáns egyházak közeledésének?

– Az ökumenikus párbeszéd összetett folyamat, mely több síkon zajlik egyszerre. Ennek egyik szintjét az egyházi vezetés jelenti, de szorosan hozzátartoznak az egyházközségek konkrét cselekedetei is. Az ökumené fontos területe a teológiai kérdések megvitatása. Ebben nagyon messzire jutottunk már, kirajzolódott előttünk az az út, melyen haladnunk kell a legfőbb problémák megoldása felé. Ez a legnehezebb kérdések esetén is így van. Példaként említeném az egyházi – a papi, a püspöki és a pápai – hivatal témáját. Az egyházközségek szintjén másként jelenik meg mindez, hiszen ha az evangélikus hívőket a pápai hivatalról megkérdeznénk, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy bármilyen megoldási kísérlettől elzárkóznának. Ez azért nehezíti meg a helyzetet, mert a püspökök függenek attól, hogy mit fogadnak el a gyülekezetek. Nem engedhetik meg maguknak, hogy olyan dolgokat nyilvánítsanak ki, melyek nem találnak visszhangra a konkrét közösségekben. A teológia, az egyházi vezetés és a helyi közösségek háromszögében nagyon eltérő konstellációk alakulnak ki, ezért nehéz megmondani, hogy egy adott kérdésben hova jutottunk már és milyen feladatok állnak még előttünk.

– Ezek szerint a teológia jutott a legmesszebb az ökumenikus közeledésben?

– Bizonyos tekintetben igen, de ehhez hozzá kell tenni, hogy vannak olyan katolikus teológusok, akik nem értenének egyet ezzel. De az evangélikus teológusok között is akadnak olyanok, akik ezt a Luther-értelmezést nem fogadják el, akik sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a vitára.

– Vagyis a közös imádság minimuma jelenti a maximumot is…

– Inkább középpontnak határoznám meg, hiszen a közös istentisztelet szempontjából fontos, hogy az ökumenét meg is tudjuk ünnepelni. Ezért tartom biztatónak, hogy az evangélikus és a katolikus hívőkben is nagy igény van arra, hogy közös eucharisztiánk legyen.

– Ebben a kérdésben hol tart a közeledési folyamat?

– A megoldás véleményem szerint nincs messze. Teológiai szempontból – főleg a lutheri hagyományt figyelembe véve – tisztázhatók ezek a kérdések. A reformátusok esetében nagyobb a véleménykülönbség. Ebben az évben is várható fejlemény, például a vegyes házasságok kérdéskörében. Magam is több tanulmányban foglalkoztam ezzel a problémával. Ferenc pápa ezt az ügyet továbbította a püspöki konferenciák számára, és az ő illetékességükbe tartozik, hogy miként döntenek ezzel kapcsolatban. Fontos, hogy hivatalos szabályozás is szülessen. Ez ugyanis elejét veheti annak, hogy a helyi közösségek olyan irányba menjenek el, ami szembehelyezkedik az Egyház törvényével és előírásaival. 

– A nagypéntek esti keresztutat Ferenc pápa egy megrendítő imádsággal zárta. Ebben a szentatya beszélt az Egyház tagjainak szégyenéről és reményéről. A reformáció összefüggésében mi adhat okot az egyikre és mi a másikra?

– Azért mindenképpen szégyenkeznünk kell, hogy ötszáz éven keresztül harcoltunk egymás ellen, és azért is, mert gyaláztuk egymást. Reménnyel az tölthet el bennünket, hogy ma már sokkal igazságosabb és méltányosabb ítéleteket tudunk alkotni, mint ötszáz évvel ezelőtt. A katolikusok mindig azzal vádolták Luthert, hogy szerinte egyedül a hit a fontos, ezért a jó cselekedetek és a felebaráti szeretet nem számít semmit. Ez tévedés volt, mert Luther hitfogalmához eleve hozzátartoznak a cselekedetek, az ő felfogásában a hit a tettekben ölt testet.

– A II. vatikáni zsinat után nagy lendületet kapott az ökumenikus mozgalom, de mintha mindeközben a vallásközi párbeszéd háttérbe szorult volna…

– Valóban, talán pont ezért akadnak olyanok, akik ebben az összefüggésben „nagyobb ökumenéről” szeretnek beszélni. Én ezt nem tartom szerencsésnek. Úgy vélem, hogy az ökumené esetében egészen más a cél, mint a vallásközi párbeszédnél. A keresztény egyházak közeledésében az egység felé törekszünk. A vallásközi párbeszédnél viszont ez nem lehet célunk, itt inkább azon van a hangsúly, hogy tudjunk egymás mellett élni. Annak nincs akadálya, hogy tanuljunk egymás tapasztalataiból, de a keresztény üzenet nem a tapasztalaton, hanem az Istentől kapott kinyilatkoztatáson alapul. A vallásközi párbeszédnél vannak olyan magatartásformák, melyek kívánatosak: toleránsnak kell lennünk, meg kell hallgatnunk egymást. De ha nagyobb ökumenéről akarunk beszélni, akkor valójában elárulnánk a keresztény egyházak egységét. A keresztény egyházak sokféleségét nem lehet összehasonlítani a vallások sokszínűségével. Valószínűleg még sokáig olyan világban fogunk élni, ahol sok vallás létezik.

– Ferenc pápa nemrég Egyiptomban járt, ahol találkozott Ahmad et-Tajjebbel, az Al-Azhar egyetem főimámjával is. Ugyanakkor az iszlám európai térhódításában sokan a kereszténységet fenyegető veszélyt látnak…

– Az iszlám nem egységes egész, nagyon sokféle áramlata létezik. A muszlimok az imádság kezdetén Isten irgalmasságához fordulnak, vagyis ez nagyon lényeges eleme a hitüknek. Ugyanakkor vannak kisebb csoportok, melyek mást helyeznek gondolkodásuk középpontjába, ám azt nehéz eldönteni, hogy őket vallási vagy inkább politikai meggyőződés vezérli. Ettől függetlenül kötelességünk, hogy párbeszédet folytassunk az iszlámmal, hiszen nemcsak az iszlám sokrétű, de formáit tekintve a kereszténység is. Hogyha muszlim terrortámadásra kerül sor, akkor Németországban ettől a legtöbbet a muszlim gyülekezetek szenvednek. Beszélgettem egy hölggyel, aki egy muszlim közösség lapját adja ki. Azt mesélte, hogy minden terrortámadásnál felhívják és megkérdezik őt, mi a véleménye. Ő pedig ezt válaszolja: „Mit mondhatnék, számunkra is szörnyű, ami történt.” Olyan dolgok miatt kell védekezniük és mentegetőzniük, amiért nem felelősek.

– Ön személyesen is ismeri a kínai egyház helyzetét. Tapasztalható közeledés a Katolikus Egyház és a kínai vezetés között?

– Ebben az esetben nem vallásközi párbeszédről, hanem az Apostoli Szentszék és a Kínai Népköztársaság viszonyáról van szó. A kínai kormány arra törekszik, hogy a vallásokat és a vallási közösségeket ellenőrzése alatt tartsa. Ennek az lehet az oka, hogy a vezetésben félelmet keltenek azok a kezdeményezések, melyeket nem tudnak központilag irányítani. 

Ennek Kínában nagyon régi hagyománya van. A 17. században például, ha templomot építettek, azt csak a császár parancsára tehették. A nyilvánosság egész területén a császár volt az illetékes, így a vallási élet terén is. A Vatikán próbál valamilyen modus vivendit [békés egymás mellett élést – a szerk.] kialakítani, de ez egyáltalán nem egyszerű. A fő kérdés az, hogy kinek van joga püspököket kinevezni. A kínai kormány arra törekszik, hogy a püspökökön keresztül tartsa felügyelete alatt az ország keresztényeit. A katolikus egyházjog alapján a pápa szabadon nevezi ki a püspököket. De több országgal – így Németországgal is – létezik konkordátum a püspöki kinevezésekkel kapcsolatban. Kína lehetne olyan, mint egy patriarkátus. Ahogy a keleti patriarkátusok is függetlenek Rómától, úgy az is elképzelhető, hogy Kína esetében is egy ilyen megoldás szülessen. De ehhez kölcsönös bizalomra van szükség. E nélkül az eucharisztia terén sem lehet megoldásra jutni. Ez a bizalom pedig pillanatnyilag hiányzik. A kínai kormány ellenségesen és szkeptikusan viszonyul a vallásokhoz.

Az interjú tolmácsolásában Görföl Tibor főiskolai tanár segített.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek