Reformáció és kultúra – Beszélgetés Reuss András emeritus professzorral

Budapest – A 2014-es év egyházunkban a reformáció és kultúra éve. Reuss Andrást, az Evangélikus Hittudományi Egyetem emeritus professzorát a keresztény kultúráról, az egyházi giccsről és a párbeszéd szükségességéről kérdeztük. A professzor többek között Karl Paul Reinhold Niebuhr (1892 – 1971) Krisztus és kultúra című kötete alapján közelítette meg a kereszténység és kultúra meghatározását. Szöveg és fotó: Galambos Ádám

– Mit ért keresztény kultúra alatt?

– Fontosnak tartom, hogy a Reformáció és kultúra témakörét ne csak azzal a kérdéssel közelítsük meg, hogy miként hatott a reformáció a kultúrára, hanem azzal is, hogy a reformáció szerint miként viszonyuljon általában az ember a kultúrához, vagyis a hétköznapi élet alakításához.
A kultúra ebben az utóbbi értelemben nemcsak a legmagasabb elitet és a műértőket érintő tényező, hanem a mindennapi élet része. Bárhogyan élnek is az emberek, valamilyen értelemben alakítják a környezetüket, a világot. Az egyes emberek és még inkább a közösségek életének berendezkedése, szokásaik és megállapodásaik természetesen kialakítanak egy olyan életvitelt, amely rájuk jellemzően formálja környezetüket, és ez az adott közösség kultúráját képezi. A kultúra velejárója embervoltunknak. Csak az ember alakítja az együttélés, az érintkezés formáit és a körülötte levő világot, az élőlények közül csak az embernek van kultúrája. Úgyhogy még azok a keresztyén közösségek is, amelyek Jézus követését csak oly módon tudják elképzelni, hogy elszakadnak a hitük szempontjából veszedelmesnek tartott bűnös világtól - többé-kevésbé ugyan megtehetik ezt - valójában azonban nem tesznek mást, mint kialakítják a maguk kultúráját. A kulturális adottságok és lehetőségek közül mást választanak, de valamit választanak és valamit elfogadnak. Abban, hogy a kulturális kínálatból mit választanak általában az emberek, mi az, amit sokan kedvelnek és mi az, amit kevesen, és miért, és mi ennek az értéke, arról persze sokat lehet beszélgetni. Nagyon jó lenne, ha a keresztyének nem azzal tűnnének ki, hogy nem ismerik vagy megtagadják az emberi kultúra nagy értékeit.

– Amennyiben keresztény kultúráról beszélünk akkor mondhatjuk-e azt, hogy ez olyan, amely nemcsak saját tagjaira van hatással?

– Erre határozott igennel válaszolok, a keresztyén kultúra nemcsak a keresztyénekre van hatással. Elgondolkodtató Trutz Rendtorff megállapítása, hogy a keresztyén kultúra legalábbis Európában és Észak-Amerikában még az ateisták gondolkodására is hat mindmáig. Nem tudom mi maradna az európai kultúrából, ha – egy lehetetlen feltételezéssel – kivonnánk belőle a keresztyénség kulturális hatását. Be kell látnunk viszont, hogy a keresztyén ember és a keresztyénség kultúrájára, azaz mindennapi életfelfogására és a világot alakító erőfeszítéseire pedig hatott és hat mindmáig a nem keresztyén világ kultúrája. Hogy ez milyen mértékben megy végbe, hogy hol építő és hol romboló, az természetesen külön téma, nagy téma.
A hívő embernek a környező világból kiszakadnia és egy teljesen elkülönült kultúrát teremtenie lehetetlen vállalkozás. H. Richard Niebuhr Krisztus és a kultúra címen magyarul is megjelent könyvében az elzárkózó álláspontra és magatartásra Tolsztoj példáját idézi, aki a Hegyi beszéd hatására kivonult a társadalomból, azonban ez csak úgy volt lehetséges, hogy a felesége gondoskodott a nagybirtok működtetéséről, ő maga pedig a kiváltságos osztály tagjaként rendőri védelem alatt állt. Annak ellenére, hogy az ilyen kivonulást lehetetlen vállalkozásnak tartja Niebuhr, azt is elismeri, hogy az ilyen mozgalmak nagy és pozitív hatással voltak az emberekre, a társadalomra. Tolsztojhoz hasonló, a lehetetlenre vállalkozó emberek „megszállottsága” jelentős mértékben mégiscsak hozzájárult fegyverek korlátozásához vagy kilátástalannak tekintett konfliktusok békés lezárásához. Gondolok itt azokra, akik abszolút háborúellenesek, akik azon az állásponton voltak, hogy még a sajátjaikat sem szabad megvédeni azon az áron, hogy ezért emberéletet oltanak ki

– Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész egy tanulmányában arról ír, hogy a kereszténység csődje a történelmi korokban akkor jelentkezett, amikor az egyház elhitte azt, hogy minden rendben van és úgymond, kényelembe helyezte magát. Mondható az, hogy a keresztény kultúra egy aktív, cselekvő élet kultúrája?

– A kultúra az ember emberségéből következik, aki nem tudja megtenni, hogy ne alakítsa a körülötte levő világot. A kultúra a keresztyén ember létéhez is elválaszthatatlanul hozzátartozik. Hiszen a hit, az Istenhez való viszony, Krisztus követése és a krisztusi megváltás meghatározza a hívő embereknek az embertársakhoz és a környező világhoz való viszonyát is. Nem mindegy azonban, hogy miként határozza meg. Vannak jó irányok, de nem zárhatók ki a zsákutcák vagy tévutak sem.
A kultúra tagadása és a kultúrától való elzárkózás mellett említett könyvében Niebuhr egy másik típust is felvázol. A kultúrához viszonyulásnak ez a típusa a keresztyénséget tekinti az emberi kultúra legmagasabb fokának és nem ellentétet, hanem teljes harmóniát lát a keresztyénség és kultúra között. Ahol vagy amikor a keresztyénség így viszonyul a kultúrához és így értelmezi önmagát, ott és akkor igen széles körben tud hatni a környező világra, hiszen itt – leegyszerűsítve a képletet – a keresztyénség és kultúra azonosítása történik. Ilyen korokban legkönnyebb az embereknek keresztyénnek mondaniuk magukat, ilyen korokban legnagyobb az egyház befolyása. Mégsem lelkesedik Niebuhr ezért a típusért. 1951-ben az Egyesült Államokban, magyar fordításban pedig 2006-ben megjelent könyvében azt az ellenvetését fogalmazza meg, hogy az ilyen széleskörű hatás csak úgy lehetséges, hogyha a kereszténységből elhagyjuk a – Jézus által meghirdetett – radikális követeléseket. Ezáltal pedig a kereszténység rövidséget szenved, vagyis ez alapvetően a krisztuskövetés megcsonkításával jár.
A Niebuhr által felvázolt harmadik típus is harmóniában látja a keresztyén hitet és a kultúrát. Arról van szó, hogy az általában jóra törekvő emberek erőfeszítéseit és szándékait az isteni kinyilatkoztatás és az isteni segítség támogatja, hogy célba érjenek. Ez a szemlélet lehetővé teszi egyfelől a keresztyén hit, másfelől az emberi kultúra és tudomány egységes látását, egységét. Mivel azonban az isteni kinyilatkoztatásnak és segítségnek valamilyen emberi közösség, intézmény vagy szervezet a letéteményese, Niebuhr szerint a kereszténység e felfogással abba a csapdába esik, hogy az intézményt – leegyszerűsítve az istenit megjelenítő egyházat – védelmezze minden áron, még akkor is, ha az maradéktalanul nem tölti be hivatását.

– Egyházi épületeinkben is fellelhető a kimunkált alkotás helyett a giccs. Bach zenéje maradandóan hat, míg a pszeudó – reménység szerint – idővel eltűnik. Az egyház mennyire ragaszkodik a hosszabb távú értékekhez?

– Ha most az egyházi épületek kultúráját és az azokban fellelhető kulturális produktumok értékét vizsgáljuk, ez egy egészen más és nagyon összetett kérdés. Egyrészt vannak olyan értékek, amelyeket elvileg nem kérdőjelez meg senki. Itt többek között gondolhatunk Bach zenéjére, vagy a Sixtus-kápolnára. A kérdés az, hogy a tömegtársadalom mindezt mennyire értékeli, vagyis a kötelezően elvárt csodálaton túl mennyire érzik akár a nem hívők, akár a hívők, hogy ezek az alkotások meg is érintik és meg is szólítják őket. A művészi kifejezés nyelvét, legyen szó irodalomról, építészetről, zenéről vagy képzőművészetről, valamilyen módon el kell sajátítani, meg kell érteni, tanulni kell. Az egyháznak nem egyszerűen csak kulturális missziója, hogy a kultúra értékeit közvetítse, hanem a kultúra és a művészet az egyház sajátos missziójának egyik nyelve is az ószövetségi zsoltároktól és az ókeresztyén katakombák idejétől kezdve. Az üzenet mindenkori továbbadóinak és befogadóinak szintjétől függően különböző lehet a kulturális színvonal és érték. Az üzenet továbbadásához azonban egyrészt méltó nyelv, méltó kifejező eszköz szükséges – aranyalma ezüsttányéron (Péld 25,11) –, másrészt a címzett is képes legyen felfogni és befogadni. Az egyházi döntéshozók és művészek roppant felelőssége ez, amely ugyanakkor nagy türelmet is kíván, mert minden felnövekvő nemzedéknek el kell sajátítania a művészet nyelvét. Vannak esetek, amikor anyagi okokkal indokolják, hogy kompromisszumot kötnek az igénytelenséggel, pedig a minőség nemcsak anyagi kérdés.
Egy új templom építése vagy az igényes felújítás egyben formálja a közízlést az egyházban is. Olykor hosszú, sok türelmet kívánó beszélgetésekre van szükség, hogy olyan alkotás mellett döntsön egy közösség, ahol mindenki megelégedésére találkozik a művészi igényesség és az elfogadókészség. El kellene kerülni, hogy igényes megoldások helyett olyan közhelyekkel elégedjünk meg, amelyeket lépten-nyomon látunk és ezért már nem is jelentenek számunkra semmit. Ilyen közhely lehet nemcsak a Luther-rózsa vagy egy kereszt, hanem még egy giccses Jézus-szobor is.
Döntéshozókról és művészekről beszéltem az előbb. De nem szeretném, ha ezt valaki úgy értené, hogy némelyek felelősek, mások pedig nem. A lutheri reformáció az ember életével kapcsolatban a hivatásról beszélt. Minden ember hivatása, hogy ne csak a saját érdekét és életét nézze, hanem környezetét is felelősen alakítsa. Nyilván úgy alakítja, amint erre képes. Így mindez nem képzettség vagy pénzkereső foglalkozás kérdése, hanem nyugdíjasként, munkanélküliként ugyanúgy hivatásunk környezetünk alakítása. Találóan fejezi ki ezt Luther Kis kátéjának záró rigmusa: „Mindenki a maga dolgát Jól tanulja, jól végezze, – És az egész háznak dolgát Felviszi az Úr kegyelme.” Feljegyzés van arról, hogy a 2-3. században a szerzeteseket az akkori szokásoknak megfelelő étkezésre is tanították. Nem csak azt tartották fontosnak, hogy mértékletesen éljenek, hanem azt is, hogy kulturáltan egyenek. Ne becsüljük le ma sem a hétköznapok kultúráját, ami életünk minden területére kiterjed, hiszen azzal is kifejezünk valamit, abban is képviselünk valamit...

– Az evangélikus dogmatika szerint a kinyilatkoztatás egyik lehetősége a művészet. Hogy kapcsolódik össze a művészet és teológia?

– Ez az állítás félreértés. A művészetnek megvan az a sajátossága, hogy a bennünket körülvevő világot egyrészt esztétikusan ábrázolja, másrészt az, hogy túlmutat azon. Ezáltal a műalkotás az ember helyéről is mond valamit. Természetesen ez nagyon sokféle lehet. A művészetnek van olyan ereje, hogy kiemeljen a hétköznapokból és más dimenzióba mutasson. Egy alkotás felhívhatja arra a figyelmet, hogy van valaki, vagy valami, ami nálunk nagyobb és körülvesz bennünket. Egy épület lehet olyan, hogy véd az eső és hideg ellen, és lehet olyan is, amelyben az ember elcsendesedik és azt érzi, hogy a felséges Isten előszobájában jár... A művészet nyelvén meg lehet fogalmazni olyan kérdéseket is, melyek társadalom- vagy egyházkritikát tartalmaznak, mintegy a zsoltáros fogalmazásában: „Uram, meddig késel” (Zsolt 6,4), azaz miért úgy mennek a dolgok ahogy és miért nem másképpen. De ez utóbbit azért nem nevezném kinyilatkoztatásnak. Sokszor inkább az Isten nélküli ember magára maradottságának kétségbeesett kifejezése. Szükség van erre is. Ez segíthet, hogy Istent keresse és utána kiáltson az ember. A határvonalakat meghúzni természetesen nem könnyű, de megvannak a hit és hitetlenség határai, fontosak a határok, hiszen különbség van botránkoztatás, magamutogatás és elgondolkodtatás között. Azt is mondta valaki, hogy a zene a modern ember számára valláspótlék lett, tehát éppen nem isteni kinyilatkoztatás, hanem törekvés annak helyettesítésére.

– Mit ért a reformáció kultúrája alatt?

– Reformáción én a krisztusi kereszténységet szeretném érteni, mégpedig úgy, hogy Krisztus kegyelméből élünk és azt komolyan vesszük. Minden rendű és rangú ember állandó lehetősége és feladata, hogy embertársaira és Isten teremtett jó világára tekintettel, velük összhangban éljen. A keresztyének nem felmentést kapnak ez alól, hanem ösztönzést és mértéket erre. A reformáció kultúrája számomra elsősorban azt jelenti, hogy a világ alakításába a hivatás fogalmába minden embert bevont és az emberi tevékenység területét az élet minden dimenziójára kiterjesztette.

– Az egyház kérheti, hogy olyan alkotás kerüljön épületeibe, amelyek az adott felekezet teológiai tartalmának megfelelőek. Egy alkotás évtizedekig ott van a templomban…

– Ami nem illik templomba – színvonala vagy tartalma miatt – azt szükséges is bírálni. Kell, hogy folyjék egy olyan diskurzus, amely lehetőséget teremt arra, hogy minőséget képviselő és teológiailag elfogadható alkotások kerüljenek egyházunk templomaiba. Ehhez azonban érdemi és türelmes párbeszédre van szükség. A párbeszéd ugyanis tisztázhatja és formálhatja a véleményeket. Vonatkozik ez olyan művekre, amelyek a jövőben készülnek és kerülnek templomainkba. A múlt alkotásait értékelve azonban, még megalapozott kritika esetén is, óvnék a múlt rigorózus cenzúrázásától vagy valamiféle modern képrombolástól.

– Luther disputáiban a teológiai kérdések mellett társadalmi kérdésekkel is foglalkozott. A Magyarországi Evangélikus Egyház beszélgető egyháznak, a párbeszéd egyházának identifikálja magát. Mennyire képviseli ezt Ön szerint valójában az evangélikus egyház?

– Ha a múltat nézzük, akkor lehet jó és rossz példákat hozni. Én az Ágostai hitvallás apológiájának és az Egyességi iratnak a szövegével foglalkozva láttam, hogy elődeink milyen kitartó párbeszédeket folytattak egymással és ellenfeleikkel. Philipp Melanchton egy hónapig tárgyalt az Ágostai hitvallásban foglaltakról, míg aztán megírta az Apológiát. Az Egyességi iraton húsz évig tanácskoztak és dolgoztak elődeink. A párbeszéd eredményeként azok, akik ezeket a szövegeket megfogalmazták, nem foglaltak iratukba minden véleményt, de messzemenően készek voltak mások nézeteit is belefoglalni abba. Ez azonban csak az egyik oldala egyházunknak, mert az elmúlt ötszáz évből lehet olyan példákat is felidézni, amikor az evangélikus egyházban az inkvizícióra emlékeztető módon igyekeztek rendezni nézeteltéréseket.
A jelenre tekintve a párbeszéd hiányát érzem. Sokkal többet kéne beszélgetnünk egymással. Jó lenne, ha a lelkész mindenféle kérdésben párbeszédes viszonyban lenne gyülekezetével. A lelkészek közötti párbeszéd kapcsán túl sok ragadt ránk abból a polarizációból, amely a szocialista időben kezdődött. Az emberek akkor nézték és megválogatták, hogy kivel lehet beszélgetni. Ennek hatása ma is érezhető. Van néha olyan érzésem, mintha a jelenben lennének olyan kérdések, amelyek a politikai élet polarizációjának mintájára az egyházban is egymással túl kevéssé érintkező, egymással vitázni sem tudó szekértáborokra szaggatna minket. Ez megakadályozza az egyes csoportok között szükséges igazi párbeszédet. Az egyházon belüli kegyességi irányzatoknál is hasonló a helyzet. Ezért volt üdítő olvasni a Híd magazin tavalyi negyedik számában azokat az írásokat, amelyek egy ilyen párbeszéd elindulását jelenthetik. Kevesellem a nyomtatásban megjelenő teológiai tanulmányokra érkező visszajelzéseket is. Sokkal több olyan írás van, ami megérdemelné azt, hogy beszélgessünk róla, mint azt a reflexiók alapján gondolnánk. Nem tudom, miből van inkább fogyatkozásunk: időből, egymás felé nyitó bizalomból, érdeklődésből vagy vitakultúrából?

– Mind a politikai mind a teológiai sokszínűség egy aktív, egyházon belüli párbeszédet feltételezhetne…

– A párbeszédnek nemcsak az a célja, hogy meggyőzzük a másikat, hanem hogy tanuljunk a más véleményen lévőtől. Ilyenkor valami olyan szempontja van a másiknak, amit ő előtérbe helyez – amivel én talán nem értek egyet –, de az én álláspontom is teljesebb lehet azáltal, ha figyelek az övére. Sajnos kevés az időnk, kevés a türelmünk ehhez.

– A keresztény kultúrának világitól való megkülönböztetése talán éppen azt is jelenti, hogy nem fogadom el, hogy kevés az időm a párbeszédre, vagy elutasítom saját bizalmatlanságomat...

– Ezzel egyetértek. Annak alapján, amik mint reformátori keresztyének vagyunk, vagy amik szeretnénk lenni, több párbeszéd, több szeretet, több bizalom kellene. Nem mondom, hogy kevesebb a dialógus nálunk, mint a szekuláris társadalomban. Van számos nagyon szoros kapcsolat lelkész és lelkész, gyülekezeti tag és gyülekezeti tag, lelkész és gyülekezet között, akik aktív párbeszédet folytatnak nehéz kérdésekről folyamatosan. Nem vállalkozom arra, hogy megmondjam, hogy több-e vagy kevesebb az igazi párbeszéd az egyházban, vagy esetleg ugyanannyi és ugyanolyan mint a társadalomban. De azt szívből kívánom, hogy egyházunkban is növekedjék a párbeszéd készsége és fejlődjék a vitakultúra.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek