2013: A REFORMÁCIÓ ÉS A TOLERANCIA ÉVE – NYÍLT BESZÉD A REFORMÁCIÓ ÁRNYOLDALAIRÓL ÉS POZITÍVUMAIRÓL

2017-ben ünnepli a protestáns világ a reformáció 500. évfordulóját. Ezt megelőzően éveken át készítik elő a méltó és nagy ünnepséget, hálaadást az 1517-ben Wittenbergben, Luther Márton 95 tételével indult hitújításért. Idén a reformáció és a zene a központi témája az előkészületnek. Jövőre a reformáció és a tolerancia lesz a központi gondolat. Ennek előkészítésére már most kiadták Németországban azt a magazint, amely 80 oldalon sok képpel, különböző témájú cikkekkel készít fel a reformáció és tolerancia téma gyülekezeti, iskolai, egyéni és közösségi feldolgozására. Azért is szimpatikus a magazin, mert nemcsak a pozitívumokat lajstromozza, hanem számba veszi az árnyoldalakat is, az intolerancia és reformáció olykor véres összefüggéseit. Forrás: ekd.de; epd.de; Szöveg: dr. Békefy Lajos

„A beárnyékolt Krisztus” 

Ezzel a meglepő címmel vezeti be a füzetet, illetve a 2013-as évet a magazin indítócikke, amelyben Thies Gundlach „a reformáció hosszú árnyékáról” is ír. Természetesen első mondata a hálaadás a hitújításért, de rögtön leszögezi: a reformációnak még nem sikerült méltó toleranciaösztönzést adnia Európának, amit a kisebb-nagyobb vallásháborúk szomorú és füstös, véres históriái bizonyítanak. „A tolerancia nem tartozik a reformáció egyháztörténetének ékkövei közé” – fogalmaz Gundlach. Nincsenek vallási történelmet felmutató nagy hősei ennek a korszaknak, ami nem jelenti azt, hogy mindenki és mindig türelmetlen lett volna a másik fél nézeteivel szemben. Kétségtelen tény, hogy a felvilágosodásnak kellett eljönnie ahhoz, hogy az egyházak egymás iránti türelme tényleges és törvényileg biztosított gyakorlattá váljék. 

 A türelmetlenség hosszú évszázadai 

A reformációban fellobbant tiszta evangéliumi fény az emberi lelkek prizmáján többféle színre hasadt, de a szürke és a fekete lett egy időre a domináns. Luther, Kálvin, Zwingli generációja elsősorban a római katolikus egyházzal szemben volt keményen intoleráns, de a reformátori társakkal szemben is élesen megmutatkozott ez. Az evangéliumi szabadság felismerését Luthernél például kísérte a wittenbergi reformátor számos vitriolos vitairata a parasztlázadások ellen vagy a keresztelő mozgalommal szembeni, már-már üldözésbe hajló kíméletlenség. A keresztyén ember hatalmas értéket jelentő evangéliumi szabadsága magával kellett volna hozza a másik ember másfajta hitének vagy tetteinek a toleranciáját. De ez nem így történt. Vagy: Kálvin nem tudta elviselni Genfben a Szentháromság-tagadó spanyol orvost, Michael Servetet, s a református reformáció egét megkeserítette az égett emberhús szagát árasztó máglya. A sort lehetne hosszasan folytatni…  

A vallásbéke rögös útja – német, francia, amerikai mérföldkövek 

Bár már 1555-ben sor került az augsburgi birodalmi és vallásbéke megkötésére a római katolikus egyház és a protestánsok/evangélikusok között, de ez még inkább csak a szép kívánság és a beteljesületlen remény dokumentuma maradt. 1598-ban a nantes-i ediktum a franciaországi reformátusok polgárjogát rögzíti. Kálvinra hivatkozva bizonyos helyeken lelkiismereti szabadságot és szabad vallásgyakorlást ígért a reformátusoknak, egyúttal rögzítette a katolicizmus államvallás jellegét. 1648-ban a vesztfáliai béke zárta le a fájdalmas és véres harmincéves háborút és a hollandok nyolcvan évnyi szabadságharcát. A katolikus és a protestáns felekezetek, azaz az evangélikusok és a reformátusok egyenjogúságát mondták ki. A fontainebleau-i (ejtsd: fontenbló) ediktumban 1685-ben viszont XIV. Lajos francia király minden vallási és állampolgári jogtól megfosztotta a francia protestánsokat. Néhány hónap alatt százezrek menekültek el hugenottaként Hollandiába, Svájcba és Poroszországba, s lettek ott a kultúra, az ipar és a kereskedelem fellendítői. Ezzel szemben ugyanebben az évben a potsdami ediktumban Nagy Frigyes Vilmos porosz uralkodó 20 000 francia protestánst fogad be országába, Brandenburg tartományban telepíti le őket, kiváltságokhoz és királyi szubvencióhoz, pénzügyi, jogi támogatáshoz juttatja őket. A Jogok Virginiai Deklarációja már az új világba vezeti emlékezetünket. 1776-ban ez biztosítja az alapvető jogokat Virginia különböző felekezetű lakossága részére. Az ott és akkor kimondott vallási, gondolkodásbeli, véleménynyilvánítási, sajtó- és gyülekezési jogok az amerikai Alkotmánynak is alapvető értékeivé váltak. A II. József által 1781-ben kiadott türelmi rendelet elismeri a protestáns egyházakat, valamint az ortodoxokat a Habsburg birodalomban, először a reformáció kora óta. 

Porosz példa: az izraeliták elismerése és a negatív vallásszabadság 

Ismét Poroszország járt elöl 1812-ben, amikor is egyenjogú vallássá és állampolgárrá tette az izraelita vallást és a zsidókat. Érdekes toleranciatörvényt hozott 1847-ben a porosz IV. Frigyes Vilmos, aki az úgynevezett negatív vallásszabadság törvényét alkotta meg, azaz szabadságot és egyenjogúságot biztosított azoknak, akik úgy döntenek, hogy semmiféle valláshoz sem kívánnak tartozni. Minden jogi következmény nélkül ki lehetett lépni az adott egyházból. A faji megkülönböztetésnek 1954-ben lett vége az USA-ban törvényileg, de még messze nem az emberi gondolkodásban, magatartásban. A feketékre évszázadokon át hulló árnyék felszámolásának a nyitányát jelentette Martin Luther King baptista lelkész küzdelme, amelynek eredményeként az USA Legfelső Bírósága írásban is meghozta a faji megkülönböztetés elítéléséről szóló döntését. 1973-at írtak, amikor az ENSZ-ben határozatilag mondták ki: „A faji megkülönböztetés politikája, az apartheid bűncselekmény az emberiesség ellen.” Lám, a lista meglehetősen hosszú, az út, a gondolkodás története nemkülönben, amíg Európa és Amerika megérlelte a vallási türelem légkörét. 

Még többet a világvallások közötti türelemért! – Ez globális érdek 

Nem volt könnyű ez az út, s ma is sebezhető a türelem. Elég, ha a világvallások közötti feszültségben kirobbanó személyes, csoportos és helyi vérengzésekre, erőszakra utalunk. Az iszlám–keresztyén intolerancia naponként szül elrettentő brutalitásokat. A tolerancia történetének még messze nincs vége. Olyannyira nincs, hogy ez mostanra már egyenesen vallási kultúrák közötti küzdelemmé szélesedett ki. Még hosszú időnek kell eltelnie a világvallások közötti tolerancia törvényi, de főként gondolkodásbeli kivirágzásáig. A reformációval viszont valami elkezdődött. S nagyon reméljük, hogy a folytatás nem ér véget. Ez ma globális érdek. Erre utalt ajánló soraival Nikolaus Schneider prézesz, az EKD elnöke: „A protestáns egyházak az elmúlt 500 évben hosszú és fájdalmas tanulási történelmen mentek át a tolerancia tantárgyából. És ez a tanulástörténelem még ma sincs lezárva.” Éppen ezért köszöntjük és köszönjük a bátor és önkritikus német kezdeményezést, a 2013-as reformáció és történelem évét. Jó, hogy lesz – és legyen is – időnk és módunk elgondolkodni az elkötelező múltról és a jövő halaszthatatlan feladatairól a hit és a türelem, a reformáció öröksége és a tolerancia „tantárgyában”.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek