Kamp Salamon: Cantare amantis est – Aki szeret, az énekel

Luther 1554-ben a torgaui templomszentelésen elmondott prédikációjában az istentisztelet lényegét abban határozta meg, daß unser lieber Herr mit uns rede durch sein heiliges Wort und wir mit ihm durch Gebet und Lobgesang:hogy a mi kedves Urunk szent igéje által szól hozzánk, és mi imádságban és dicsőítő énekben felelünk neki. Forrás: Evangélikus Naptár, szöveg: Kamp Salamon

Kiemelt hangsúllyal dicséri a kóruséneklést: damit das Wort auch durch Gesang unter den Leuten bleibe – hogy az Isten igéje az éneklés által is a gyülekezet megtartó ereje maradjon. „A teológia után a zenének adom az első helyet – írja Luther –, ez Dávid és az összes próféták példáján könnyen belátható, akik minden mondanivalójukat versekben és énekekben fejezték ki.” A zene tehát praedicatio sonora, hangzó, zengő igehírdetés, amely a bibliai szöveg tartalmát megeleveníti. Ebben az értelmezésben az egyházi énekkar szimbólum. Az imádkozó és az Istent magasztaló gyülekezet szimbóluma. A szentek közössége. Ez a gondolat határozza meg evangélikus egyházunkban az énekkar istentiszteleti súlyát, komolyságát és szerepét.

A lutheri reformáció istentiszteleti rendjének kialakításakor a római miséből indult ki. Luther azonban nem a mise rendjét, hanem annak teológiáját változtatta meg.. Ahogyan ő mondja, három visszaélést, romlást – drei große Mißbräuche – kívánt megszüntetni. Az elsőt, hogy Isten igéjét elhallgatták, eltitkolták – der erste, daß man Gottes Wort verschwingen hat –, a második, hogy sok keresztényietlen mese és hazugság terheli – viel unchristliche Fabeln und Lüge –, és harmadjára, hogy az istentisztelet olyan cselekménnyé alakult, amelynek célja, hogy Isten kegyelmét és az üdvösséget megszerezzük – daß man solchen Gottesdienst als ein Werk getan hat, damit Gottes Gnad und Seligkeit zu erwerben. Luther tehát szándéka szerint mindent eltávolított a római miséből, ami a kegyelemből történő üdvözülés evangéliuma ellen szólt, és ebből nyerte liturgiáját. A lutheri egyházban, az istentisztelet középpontjában az ige hirdetése és annak prédikáció útján történő értelmezése áll. Az ige olvasása (Lesung) és hirdetése (Predigt) kétféleképpen lehetséges: az oltártól és a szószékről a gyülekezet egy megbízott tagja, a lelkész által szóban, illetve az egyházi énekkar liturgikus művészi zenéje által. Ebben a szituációban a vokális zene nem csupán az istentisztelet egy „hangulati momentuma”, hanem annak leglényegesebb központi elemét, aVerkündigung-karaktert testesíti meg, és félreérthetetlenül hirdeti: „Az Ige kőszálként megáll”, ahogyan azt az Erős vár a mi Istenünk kezdetű korál negyedik versszakában énekeljük.

Luther gyakorlati céllal két formában rögzítette elképzeléseit. A Formula Missae et communionis (1523) evangélikus miserendje lényegében teljes latin nyelvű szertartás volt, amelyet a latin iskolákkal rendelkező városoknak (für Stifter und Dome) készített, s mely a katolikus szertartás szerinti, hagyományos kórusszolgálatot feltételezett. Itt az énekkar a főistentiszteleten a tradicionális kórustételeket (Introitus, Alleluja, Communio stb.) énekelte, és a gyülekezettel történő alternatim praxist valósította meg. Azzal, hogy Luther a római liturgia lényeges részeit a misében a matutinumban és a vesperában megtartotta, a latin liturgikus ének változatlan alapállománya maradt az evangélikus istentiszteleteknek is. A változtatások és átalakítások a teológiai megfontolásokból az egy- és többszólamú énekes és hangszeres zenének az istentisztelet rendjébe való integrálásából következtek azzal a feltétellel, hogy a gyülekezeti ének, a latin és német gregorián, a vokális és hangszeres többszólamú figurális zene egyenértékűen liturgikus funkciót tölt be. A hangsúlyeltolódások a következők voltak:

Az Introitus nem csupán a nagymisében, hanem minden alkalommal többszólamú kompozícióként szólalt meg.

A háromszori Kyrie-Christe-Kyrie és a Gloria tropizált formáját szintén a kórus adta elő figurális többszólamú letétként.

Az igei részben a Graduale egy vagy több zsoltárverssel, az Alleluja a hozzá kapcsolódó versussal (Psalmvers) ugyancsak többszólamú volt. Hogy a lutheránus liturgiában a Graduálénak és az azt követő részeknek igen bizonytalan volt a helye, azt az is bizonyítja, hogy a központi forrásokban kevés számú többszólamú feldolgozás maradt ránk. Maga a Graduale rövid idő után teljesen eltűnik, és csak az Alleluja a versussal vagy a Tractus maradt meg mindaddig, míg végül az anyanyelvű német gyülekezeti ének teljesen ki nem szorította.

Credót szintén a kórus énekelte. Később a lelkész egyedül, és végül Luther német hitvallásában a Wir glauben all an einen Gott gyülekezeti megszólaltatása helyettesítette.

Az Offertorium teljesen kiesett, maradt a Prefatio, amelyet a kórus által előadott Sanctus, Osanna és Benedictus követett.

Az Agnus Dei háromszori, majd az úrvacsoraosztás után felcsendülőCommunio (egy többszólamú zsoltárantifóna) megszólaltatását szintén a kórus vállalta magára.

Ezek mellett az úgynevezett Epistel- és Evangeliensprüchék, a passiók, a húsvéti és karácsonyi históriák, dialógusok és kantáták előadásában is aktív részt vállalt az énekkar.

A teológiai és a liturgikus cselekményeket érintő reformtörekvések mellett történeti és szervezeti változások is nagyban befolyásolták a kóruskultúra újjászervezését.

A reformáció zenei gyakorlatában a papi kórus helyére az iskola lépett. „A kántor mindegyik iskolában állítson fel egy kórust, hogy a templomban énekelni tudjanak” (der Kantor in jeglicher Schule soll einrichten eine Kantorei, daß er könne singen […] in der Kirche) – olvassuk az 1528-ban kiadott braunschweigi Kirchenordnungban. Ezek a Schulchorok vokális és hangszeres együttesek voltak, és ezekből alakultak az egyszólamú éneklést ellátóKurrendék, amelyek szerepe óriási jelentőségű, hiszen az ő segítségükkel tanulták meg a hívek a nagyszámú új énekek egész sorát. A chorus symphoniacus a latin iskolákban működött, amely a többszólamú figurális zenéért felelt. Létezett még a chorus musicus, amelyet Kantoreinak is neveztek. Ebben a szopránt iskolásfiúk alkották, és hozzájuk csatlakoztak az úgynevezett Adjuvantok, a gyülekezet felnőtt tagjai a gyülekezetből kialakított csoportként (Gruppe Gemeindeteil) a Formula Missae-ben Luther által megfogalmazott értelemben. Ugyancsak jelentős volt a fejedelmi udvarok fenntartásában működő, hivatásos énekesekből álló, istentiszteleti szolgálatot is ellátó kórusok szerepe.

Luther teológiájából, a liturgiát érintő javaslataiból és a történeti és szervezeti változásokból világosan kiolvasható és nyomon követhető a reformátoroknak azon igyekezete, amely arra irányult, hogy mindent, ami a keresztény tradícióban fontos – latin nyelv, liturgia, gregorián ének, többszólamú figurális zene – megőrizzenek, de emellett ugyanilyen fontos volt, hogy az istentisztelet e kötött formáiban a viva vox evangeliit, az élő evangélium hangját is kifejezésre juttassák. Így kap döntő jelentőséget a bibliai olvasmányok mellett, mint már említettük, a prédikáció. Ebből érthető meg, hogy az ordinárium korábban virágzó zenei tételei mindinkább háttérbe szorulnak, és az egyházi év adott vasárnapjához rendelt, a prédikáció aktuális mondanivalójához igazított proprium tételek soha nem látott fejlődésnek indultak. Zenetörténeti szempontból ez a geistliche Konzerte, a Figural-passiók, a korálmotetták, a korálconcertók, a korálszonáták és mindenekelőtt az egész évfolyamokat felölelő egyházi kantáták születésének időszaka, amelynek szellemi és zenei tetőpontja Johann Sebastian Bach kantátaéletműve.

Mint láttuk, Luther Formula Missae-je nagyon közel áll a római tradícióhoz. A latin nyelv, a miseruhák, a gyóntatószékek, a keresztvetés és az eleváció is még sokáig megmaradt. Német gyülekezeti éneknek ebben a formában nincs helye. Luther mégis egyre gyakrabban és intenzívebben javasolja, elsőként 1523-ban, a Formula Missae megjelenésének évében, hogy a gyülekezet aGraduale, a Sanctus és az Agnus Dei után német énekeket énekeljen. Bizonyíthatóan a teljes egészében vagy részben latin misét tartotta az ünnepi formának, ezért Wittenbergben még 1536-ban is egymás mellett élt a tisztán latin, a részben latin és német és a teljes egészében német nyelven tartott istentisztelet. A latin nyelv megtartásához legtovább Lipcse ragaszkodott, ahol Johann Sebastian Bach halála után (1750) is megtartották.

Luther másik gyakorlati útmutatásnak szánt munkája a Deutsche Messe und Ordnung Gottesdienst (1526). Ezt kisvárosoknak és kórussal nem rendelkező falvaknak ajánlja, ahol hagyományos kórusszolgálat nem lehetséges. Hogy a kórusok mégis részt vettek ezeken az istentiszteleteken Kantionalsatzok és többszólamú korálharmonizálások alternatim megszólaltatásával, azt a korabeli praxis és számos istentiszteleti rend és leírás igazolja.

Ha vissza akarjuk helyezni a kórust liturgikus funkciójába, jelen helyzetben a következő lehetőségeink adódnak. A kórus a liturgia istentiszteletről istentiszteletre változó proprium tételei közül megvalósíthatja az Introitustöbbszólamú megszólaltatását. Ezen kívül szubsztitutív módon helyettesítheti a gyülekezetet és az olvasmányokban a liturgust, additív módon pedig a gyülekezet ordinárium tételeit figurális feldolgozásban ismételheti meg. Ezen túl mindenképpen javasolt az alternatim praxis a gyülekezeti énekek megszólaltatásában, az orgona mellett, a versszakonként váltakozó előadásmód életben tartása.

Hogy mindez az egyházi esztendő szép rendjében létrejöhessen, kizár minden önkényességet. Rendet követel. Az Epistola, Evangélium és a hozzájuk kapcsolódó vasárnapi főének kötött rendjét. Egy rendezett és rendszeres, szabályoknak és isteni törvényeknek alávetett egyházzenét, ahogyan azt Luther Márton, a reformátorok és Johann Sebastian Bach is tanította: eine regulierte Kirchenmusik zu Gottes Ehren, az Isten dicsőségére.

Magyarországi Evangélikus Egyházunkban számtalan törekvés indult meg, amely fő céljának a liturgia és annak zenei megújítását tartja szem előtt. Mégis, a valódi lutheránus egyházzene korál alapú zene. A korál a teremtésben oly bőkezű, nagyszívű Isten ajándéka, amellyel lehetőséget teremt számunkra a vele való legszemélyesebb és legközvetlenebb kapcsolatra. Ezért számunkra az Isten igéje mellett a lutheránus korálkincs a legnagyobb megtartó erő. És az volt Johann Sebastian Bach, a legnagyobb korálmisztikus számára is. Ezért építette életét, művészetét és egész világát – amely a Láthatatlan nagy képét magában tartja – erre a zenei alapra. A bachi zene fókuszában egész evangélikus egyházunk legdrágább zenei kincse, a lutheránus korál áll. A korál az istentiszteleten aktívan részt vevő gyülekezet hangja, amely az Isten igéjét magáévá teszi és megőrzi, de azt magasztalás, hálaadás, bizonyságtétel és imádság formájában tovább is adja.

Bármilyen fontosnak tűnik is a liturgia ügye, ne felejtsük a lutheri tanítást: „a lélek azonban nem adatik másként, egyedül a Jézus Krisztusban való hit által”, ezért ha nincs hitünk, nem segít rajtunk sem régi, sem új liturgia.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek