Korányi András: Az érthetőség kultúrája

Fontos eleme a reformáció örökségének a minél több ember számára érthető és jól követhető prédikáció igénye és gyakorlata a templomokban. A „kulturált” prédikátori magatartás, valamint a kultúra által befolyásolt és belőle is merítő igehirdetés története és jelene izgalmas kérdés ma is. A „régiek” szövegéből tanulnak „a maiak”, és a maiakéból a kortársak. Nagy kulturális kincs az „egyházi beszédek tára”, és ha bölcsen és hűségesen kutatják a korábbi korok prédikációit a ma élők, akkor ritka érdekes dolgok kerülnek a felszínre. Elkötelező lehet ez, és ébresztő is egyszerre, abban az értelemben különösen is, hogy mennyire része a mai kultúrának a „papok beszéde”. Mit lehet ma tenni ezért? Egyáltalán vigyázunk ma még a beszédkultúrára templomfalakon belül és kívül? Forrás: Evangélikus Naptár, szöveg: Korányi András

A megszólalás kultúrája

Az ősi reformátori megfogalmazásban: a prédikáció Isten szava. Ha ennyi nem volna elegendő, mit is tegyünk még hozzá? Hiszen hangot adni az Isten szavának olyan kiváltság és kihívás, amely világot teremtett és tart fenn, életet teremt ma is kisebb és nagyobb emberi körben. Amikor tehát bibliai tanúságtételeket vagy éppen régi prédikációkat és tanításokat olvasunk újra, olyan emberi szárazanyaggal van dolgunk, amely ugyanakkor üdvösséges csodák eszköze is volt.

Az igehirdető szíve, tapasztalata, világlátása és kultúrája egyszerre ad teret és korlátokat ennek a hallatlan vállalkozásnak. Bizalom és kockázatvállalás: amikor Isten vállalkozott erre a közös erőfeszítésre. Készség és alázat a maximum felé: az egyetlen lehetséges és elviselhető emberi válasz. Aktív hallgatás és megnyílás: a megszólított bekapcsolódása a teremtő lehetőségbe. Az élet nagy csodája: Isten, igehirdető és igére hallgató egy közösségben.

Hogyan is érinti mindez azokat a templomi és kazuális alkalmakat, amikor igehirdetés hangzik el? A valóság sokszor olyan rutinszerű, sablonos, megfáradt és kedvetlen! Az igehirdetés a „pap beszéde” marad, valahol félúton a szószék és a padsorok között a levegőben, vagy éppen félúton a parókia és a templom között. A prédikáció, az igei megszólalás kultúrájában ma súlyosan terhelő tartozásokat látunk mindenfelé.

Tartozunk egymásnak a kulturált, rendezett beszéd erőfeszítésével. Ez részben a szeretet kérdése, a nekem időt és figyelmet ajándékozó ember iránti szereteté. Másrészt viszont a világosság kérdése is. Az antik és középkori alapvető felismerés, hogy a helyes megkülönböztetés a tisztánlátás és a tisztánszólás alapja, mit sem változott. Jó és rossz, élet és halál, lényeges és lényegtelen dolgában nem lehet zűrzavar az igehirdetésben. S mivel a szív teljességéből szól a száj, ezért az igehirdetőben sem. A mélységes meggyőződés Isten jósága és életes szándéka felől valójában az evangélium közepére adott hitbeli válasz. Minden apró üzenet, felismerés, igemorzsa, aranymondás, megszólító erejű gondolat ezen a medren keresztül folyhat csak végig úgy, hogy el ne szivárogjon útközben.

Tartozunk egymásnak a szép beszéddel. Mert aki szereti Istent és szereti a felebarátját, az tud róla és tud vele szépen is beszélni. Kerek mondatokban, kerek bekezdésekben, kerek odaszánásokban. S mivel Isten minden nyelvet beszél, ő is képes és hajlandó a legnemesebb értelemben „nyelveken szólni”: megtanulni mások nyelvét. Ha a missziói erőfeszítéseket jobban szemügyre vesszük az egyház történetében, akkor azt láthatjuk, hogy mindig a másik nyelvén való megszólalásnak, az Isten igéje lefordításának, a másik kultúrájába való megérkezésnek volt a gyümölcse az emberek üdvösségén válogatás nélkül munkálkodó Isten hallhatóvá és láthatóvá válása. Hiszen ha Isten szép és gyönyörűséges, akkor könnyű róla szépen szólni. Ha az ige hallgatója képes szebbé, jobbá, krisztusibbá lenni, akkor könnyebb hozzá szépen szólni.

Tartozunk egymásnak az ige kultúrájával. Szinte lehetetlen az igehirdetés kultúráját megteremteni ott, ahol a közösség nem járatos az Isten igéjében, ahol nem szólalnak meg a szívekben a „párhuzamos” igehelyek, ahol az igehirdetés nem tudja magát sehova sem befészkelni, mert akár csak néhány gallyacskából álló emberi érdeklődést sem talál a szívben. Hiába panaszkodunk ilyenkor a „kánaáni nyelvezetre”, ha olyan szavakkal sem tudunk mit kezdeni, mint szeretet, bizalom, hit, emberség… Hiszen ilyenkor nem a szótárt kell lecserélni, vagy a nyomtatott Bibliát és énekeskönyvet tabletre és projektorra, vagy éppen az igehirdetőt egy gigasztárra, hanem az elveszett értéket, az elfelejtett isteni hangot, a munka gyönyörűségeként meglelhető kultúrát kell újra megtalálnunk.

A megszólalás kultúrája az igehirdetésben és az igehirdetés körül – érthető, befogadható, tiszta beszéd. S ha mindezt megtettük, mondjuk azt: haszontalan igehirdetők és igehallgatók vagyunk, csak azt mondtuk és hallottuk, amit magunk is hallottunk – mert szólott egyszer az Isten….

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek