Percze Sándor: A természet kultúrája

Még kora tavasszal történt. A terv az volt, hogy a nagy, gazdátlan kertet végre rendbe hozzuk, és használhatóvá, könnyen művelhetővé tesszük. A hat régi, alig-alig termő, minden mezőgazdasági gépnek útjában lévő diófa sorsát is el kellett dönteni. Lejárt az idejük. Ágaik száradásnak indultak, megbetegedtek. Ki kellett őket vágni. Forrás: Evangélikus Naptár, szöveg: Percze Sándor

Valaki felajánlotta, hogy kétkezi munkájával segít a gyülekezetnek, és kiveszi a fákat. Napokig erőlködött, izzadt, próbálta fejszével, fűrésszel. Az eredmény csekély lett: négynapi munkával két kisebb, csenevész fát sikerült kiszednie, legallyaznia. A négy nagy fához mást kellett hívni. 

Végül egy este megjelent a markológép. Feldübörgött a dombra. A puha földbe hatalmas nyomott vágott a súlyos gép terhe. Késő volt már. Kérdésemre, hogy vajon menni fog-e a munka a sötétedés küszöbén, a gépkezelő reflektorokat kapcsolt. Odaállt az első fa mellé, a masina kinyújtotta fémkanalát, mint valami óriás a karját, és belemarkolt a fa törzse mellett a földbe. Gyökerek szakadtak tompa pattanással. A vaskéz félredobta a földet, és újra belemart a talajba. Négy-öt ilyen művelet után mély árok vette körül a diótörzset. Mindenütt indák, gyökérvégek meredeztek a földből. És akkor a gépóriás ökölbe szorította markát. Nekitámaszkodott vele a fa törzsének, és megindult előre. Tolta, nyomta. Ellenállhatatlanul. Olyan erővel, amit ez a fa eddig nem ismert. És aminek nem tudott ellenállni. Mintha csak pálcika lett volna, úgy dőlt nyögve hanyatt. És meghalt. Amit a természet 30-40 éven át növelt, a gép, a technika, a hidraulika, a dízelmotor három röpke perc alatt semmivé tette.

Megborzongtam. A diófákban egyszerre magam előtt láttam a letarolt erdőket, a vegyszertől habzó folyókat, a háztartási szeméttel megszórt réteket és árokpartokat. S bennük a hontalanná lett vadakat és madarakat, a vízfelszínen élettelenül lebegő halakat. Fájt, hogy a növények és az állatok mindig veszítenek az emberrel, a technikával és egy civilizáltnak nevezett kultúrával szemben. Fájt a haláluk, és fájt az is, hogy esélyük sincsen. A természetnek alig-alig van már esélye a 21. században a kultúrával szemben. E kultúra természete a letarolásban, az elvételben áll, és az eldobásban végződik. Az egyetlen esély a túlélésre, hogy az ember megváltoztatja kultúrája természetét, és visszatér a természet kultúrájához.

A magyar „kultúra” szó a latin colere igéből ered, ami művelést, gondozást, ápolást jelent, de magában hordozza a valahol való lakást, ékesítést és a tiszteletet is. Amikor a Teremtő kertet, tehát helyet és otthont adott az embernek e világban, azzal bízza rá a természetet, „hogy azt művelje és őrizze” (1Móz 2,15). Ez a természet kultúrája: a fák, növények, vizek, élőlények és madarak tanítják, mutatják az embernek, hogyan éljen, hogyan alkosson élhető környezetet. Célja pedig egyes-egyedül az, hogy valami olyasmit hozzon létre, ami önmagának és másoknak is „igen jó” (1Móz 1,31). A természet kultúrája: teremtés kicsiben. 

A természet kultúráját Jézus a maga sajátos módján élte. Számára a természet Isten országának megtestesülése. Ha ránézett egy madárra, Isten gondviselése jutott róla eszébe. Ha egy mezei liliom került elé vagy egy fűszál térdepelt lábaihoz, az Atya gondoskodását látta benne (Mt 6,25–34). Neki a természet és Isten országa összecsengtek. Az egyik zengett a másikról. A földbe hullott búzaszem a feltámadásról (Jn 12,24), a szőlőtő az Istenben való életről (Jn 15,5), a tövisek a kísértésről (Mt 13,1–9), egy elveszett juh a megtérő bűnös feletti örömről (Lk 15,1–7), az apró mustármag a hegyeket mozgató hitről (Lk 17,5–6), a kenyér és a bor – mint a természet kultúrájának teremtései – a Szent jelenlétéről (Mk 14,17–25). Ez a kultúra azért tiszteli a természetet, azért néz fel rá és azért becsüli meg azt, mert abban Isten országa és annak igazsága látható. Meg kellene találnunk az utat, amely visszavezet a természet kultúrájába, és megváltja kultúránk természetét.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek