Szák-Kocsis Pál: A hit építészete, avagy a templom kultúrája

Az emberi építés mindig saját korának emlékműve is: kövekből rakott kultúra. Már az írott történelem előtti időknek is megvoltak a kultikus helyei; fennmaradtak több mint egymillió éves kultuszi használatú barlangok. Ezeket a kőkori ember mindig megkülönböztette lakhelyeitől, kitüntetett pontok voltak, a „felső világgal” való kapcsolat szakrális helyszínei, ahol közösségben érzékelték az ősök lelkeit, az istenek és démonok világát. Forrás: Evangélikus Naptár, szöveg: Szák-Kocsis Pál

Egyiptom piramist épített az örökkévalóságnak, Babilon masztabát Baál istennek (Bábel tornya). A zsidók első temploma hordozható sátor volt sittimfa vázszerkezettel, len- és bőrkárpitokkal. Ennek mintájára – a zsidó hagyomány szerint az egyiptomi kivonulást követően mintegy 480 esztendővel – Salamon építette meg csiszolt kövekből, cédrusfából és aranyból a híres jeruzsálemi templomot. Krisztus, majd az apostolok ebben és ehhez hasonló zsinagógákban, azok udvarán hirdették az evangéliumot. Az első keresztények gyülekezeti helyei az 1. században lakóházakban voltak. 

Az őskeresztények a vérengző Néró és az őt követő katonacsászárok idején a római katakombákba menekültek, amelyeket maguk vágtak puha homokkőbe a város alatt, eredetileg temetkezési helyként. Ide rejtőzve imádkoztak, hirdették az örömüzenetet, s éltek a közös étkezés, az úrvacsora szentségével. A kereszténység számos szimbóluma a katakombákban maradt fenn, köztük a Krisztus-szimbólum, a hal. 

Nagy Konstantin császár (272–337) alatt kaptak a Krisztus-követők szabadságot vallásuk gyakorlására. Ebben a korszakban épültek az első keresztény bazilikák – kiemelkedő középhajós, nagy tömeget is befogadni képes templomok – a birodalom legfontosabb városaiban. Ekkortól kezdve egészen a felvilágosodás koráig az egyház épületei voltak az építészet legjelentősebb alkotásai. A 6. századtól bizánci mintára görögkereszt alaprajzú, centrális terű, középkupolás templomokat állítottak aranyozott és színes üvegmozaik szentképekkel. (Ezeknek utóda a keleti egyházak ikonosztáza.)

Európában az első évezred végén a vaskos, faragott oszlopfejezetes, kő szörnyalakos, félköríves ablakokkal épült román templom volt a keresztény istenház, majd ebből nőtt ki a csúcsíves, csipkefinomságú faragásokkal ékes, csillogó üvegablakos gótika, az égi világ felé nyúló kegyes emberi vágyódás építészete.

A vérbő reneszánsz szakrális épületei a gótikával szemben a papság, a klérus hatalmát, tobzódó világi pompáját fejezték ki. Ezzel az egyházi-világi gazdagsággal szemben robbant ki az újkori protestantizmus, a reformáció (1517) lelki megújulása a maga fegyelmezettségével, egyszerűségével. A protestáns templom az ige hirdetésének helye lett, a nép, a polgár temploma, amely nem tűrte a cicomát, sem úgymond a „bálványokat” – a festményeket és szobrokat. Ennek a lelki tisztaságnak és egyszerűségnek szép példái a kívül-belül meszelt falú erdélyi fatemplomok vagy a kevés díszű magyarországi lutheránus és kálvinista templomok.

A pápaság lelki ellentámadása, az ellenreformáció elsősorban a főurak visszaszerzésére irányult. Művészettörténetileg ez már a barokk kor, amely szokatlanul merész formákban tobzódó elliptikus alaprajzokkal, aranyozott, márványozott és képekkel dúsan festett falfelületekkel, a térben repkedő rafaellói gipszputtókkal valóságos tomboló építészeti- művészeti extázist hozott. 

A reformáció vihara kitakarította a protestáns templomokból a díszeket, a cicomát, az aranyozásokat, seccókat és a szentek szobrait. Helyette fehér falfelületek maradtak, a kimeszelt tisztaság színe, a szentség és az Úr befogadásának „tisztaszobája”. A sola scriptura, solus Christus, sola fide, sola gratia  szellemiségének erős eltökéltsége maradt; s a dísztelen templomokban zengett Isten igévé szellemült szava, és harsogott a zsoltár, a dicsőítő ének, a közösség megélése pedig a keresztség és az úrvacsora szentségében érte el csúcsát. Élővé vált Jézus szava: „Lélekben egyek legyetek!”

Minden korban, így ma is, ahogyan a gyülekezetek építő, vagyis jobbik része a társadalomnak, templomaink is jeles alkotásai az épített környezetnek. 

Az evangélikus templomok elsősorban liturgikus igények miatt egyediek. Ma legalább három szempontnak kell megfelelniük: egyrészt mind külső, mind belső kialakításukban méltóságot sugárzó szakrális terek; másrészt a befogadást, a keresztyéni szeretetet sugárzó, érdeklődőket is bevonzani képes hitéleti-kulturális helyek; harmadsorban pedig a gyülekezeti élet aktivitásainak (bibliaórák, gyermek- és ifjúsági alkalmak, énekkari és zenei próbák, értelmiségi és léleképítő előadások, képzőművészeti és kézműves kiállítások, szeretetvendégségek stb.) befogadó, annak megvalósítására alkalmas téregyüttesek. 

A templom tehát elsősorban nem turisztikai látnivaló, de ettől még jó, ha nyitott. Az evangélikus templomot nem a művészeti alkotások, hanem építészetileg a tömeg-tér-fény kapcsolat, szellemileg pedig az esemény, a transzcendens találkozás élménye, a gyülekezet spirituális és szeretettel való telítettsége tölti be lélekkel, élettel. (A Lélek temploma maga a hívő ember.) 

A templom „lelki teréhez” szükséges hozzárendelni a gyülekezet kulturális és közösségi tevékenységének megéléséhez való helyeket, de ezzel nem sérülhet a szentségi terek dominanciája. 

Amennyiben új épület vagy szárny épül, annál mindig figyelembe kell venni az egyház társadalmi szerepét, küldetésének elveit; a teremtett környezet védelmét és megbecsülését; az energiával való takarékos gazdálkodást; a rászorult testvérek támogatását, hogy mindenki méltóságát megőrizve tudjon a közösségben résztvenni; az épített és természeti környezethez való illeszkedést, a jövőbe mutató, magas szintű és minőségi építészeti megfogalmazást. Ez teszi a templomot, a hit épületeit a kultúra értékadó részévé. Különösen a szakmai műveltséggel, hittel és szeretettel épített rangos épületeket.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek