Varga Gyöngyi: A gondoskodás és a törődés kultúrája

A reformáció lelki-szellemi megújulási törekvései között annak idején fontos szerepet kapott a társadalom egésze felé irányuló közösségvállalás és közösségépítés kultúrájának közvetítése. A felebarát iránti elköteleződés erősítésében a reformátorok igyekeztek jó példával elöl járni. Luther etikai tanításában kiemelte a gondoskodás és együttérzés magatartását, és írásaiban gyakran adott hangot a gyengék, a perifériára szorultak, a nehéz helyzetben lévők segítésének. Forrás: Evangélikus Naptár, szöveg: Varga Gyöngyi

Amikor a reformációmozgalom szabad levegőjét megérezték, a szerzetesek és apácák nagy számban léptek ki a kolostorokból egy új, élhetőbb jövő reményében. Luther hamarosan a szökött és kilépett apácák patrónusának szerepében találta magát. Hosszasan levelezett, latba vetette kapcsolatait, hogy megfelelő megélhetést, befogadó közösséget, nemritkán megbízható férjet találjon e gyámoltalan hölgyek számára. Egynek közülük – egy bizonyos Katharina von Borának, aki egészen a „várólista” végére maradt – ő maga lett a megmentője. 

Hadd álljon itt egy jellemző részlet Luther egyik leveléből Georg Spalatinhoz, 1523-ból: „Kérded, mit teszek velük. Először értesítem rokonaikat, hogy fogadják be őket. Ha nem lesznek hajlandók, akkor másutt szerzek nekik hajlékot. Néhányan ugyanis tettek már nekem erre ígéretet. Akit tudok, férjhez adok. Nevük pedig a következő: Magdalena Staupitz, Elsa von Canitz, Ave Gross, Ave von Schönfeld és nővére, Margaretha von Schönfeld, Laneta von Gohlis, Margaretha von Zeschau és nővére, Katharina von Zeschau, végül Katharina von Bora. Ezek azok, akik igazán rászorultak az irgalomra, akikben Krisztusnak szolgálunk. Meglehetősen csodálatos módon szabadultak meg. Kérlek, hogy Te is tedd meg a szeretet cselekedetét, s koldulj össze számomra valami pénzt gazdag udvaroncaid körében, amiből egy-két hétig eltarthatom őket, míg kapkodás nélkül átadhatom őket rokonaiknak vagy azoknak, akik házigazdául ígérkeztek. Mert az én kapernaumi híveim (Mt 11,23) odáig jutottak a mindennapos szorgalmas igehallgatással, hogy nemrég személyes kezességvállalásommal sem tudtam egy szegény polgár számára tíz forint kölcsönt felhajtani. A szegényeknek, akik szívesen adnának, nincs semmijük, a gazdagok pedig vagy kereken megtagadják, vagy olyan nehezen szánják rá magukat, hogy egyrészt ők veszítik el az adományukért Isten előtt tanúsítandó hálát, másrészt én ásom alá szabadságomat.” (LVM 7: 345–346. o. Ford. Csepregi Zoltán)

Lutherrel gyakran megesett, hogy jótékonykodásai miatt tetemes adósságokat halmozott föl, így aztán további hitelekhez kellett folyamodnia. Serlegeit, értékesebb tárgyait zálogba adta, de a kiváltásukkal már nagy gondban volt. Ez a jótékonykodás és gondoskodás azután is folytatódott, miután megházasodott. Katharina asszony nagy háztartást vitt, híresen jó sört főzött. Ketten együtt támogatták az egyetemi diákokat, szegény rokonaikat, ismerőseiket, no meg a reformátor harcostársait. Asztaluknál nemegyszer 8-10 vendég is étkezett. A gondoskodás kultúráját a kortársak számára talán leginkább ezek az asztalközösségek mutathatták meg, és az így megélt vendégszeretet és befogadás mélyíthette el.

A reformátori együttérzés egy másik szép példájának tekinthetjük, hogy 1526-ban Luther négy vigasztaló zsoltárt küld Máriának, a magyar királynénak (WA 19,552–612; magyarul: Magyar Luther Könyvek 5). Ezekben a zsoltármagyarázataiban a reformátor a mohácsi csatavesztés után szólítja meg a királynét férje, II. Lajos király halála miatti gyászában. Ugyanakkor ezeket a vigasztaló szavait a reformáció magyarországi terjesztésében eddig is komoly részt vállaló királynőnek szánja buzdításul. „Mert bármennyire keserű és nehéz ez a halál – és joggal az Fenséged számára –, hogy ilyen fiatalon özveggyé lett, és elvesztette kedves hitvesét, azonban az Írás, különlegesen a Zsoltárok azok, amelyek Fenségednek bőséges vigasztalást adnak, és igen gazdagon mutatják meg a kedves, édes Atyát és a Fiút, és ebben van elrejtve a biztos és örök élet.” (Uo. 30. o.)

E reformátori attitűd a gyámoltalanok, segítségre szorulók felé természetesen a bibliai hagyományban gyökerezik, amely nagy hangsúlyt helyez agondoskodás és a törődés felelősségére. A gondoskodó Isten – a teremtéstörténet szerint – az embert is gondoskodásra hívja: felelősségre a világért, a természetért, teremtménytársaiért. Az ember először a kert őrzőjévé válik (1Móz 2,15), majd két fejezettel később a testvér – a másik ember – iránti felelősség témája kerül elő megrázó módon Káin és Ábel történetében. Az idősebb, féltékeny testvér közönyös és pökhendi kérdése már az Isten–ember kapcsolatban bekövetkezett törés következményét mutatja: „Talán őrzője vagyok a testvéremnek?” (1Móz 4,9) Az Ószövetség első lapjainak történetei valójában egymás mellé helyezik Isten két legfontosabb kérdését: „Ádám, hol vagy?” (1Móz 3,9) „Hol van a te testvéred?” (1Móz 4,9)

Az Ószövetség egyik legszebb és legtömörebb hitvallása Istenről az „öt melléknév krédója”, amely JHVH legfontosabb jelzőit, tulajdonságait sorolja föl: „Az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy.” (2Móz 34,6) Ez a mondat arra is utal, hogy Isten irgalmassága felülkerekedik jogos haragján, és felülírja elhatározásait. Jónás könyvében a gonosz város, Ninive mégsem pusztul el; a babiloni fogságban sínylődők végül hazatérhetnek; a nép és a közösségen belül az egyén vétkei megbocsátásra találnak. Az irgalom kifejezése egyébként a héber nyelvben egy tőről fakad az anyaméh szavával. Az isteni irgalmasság úgy vesz körül, oltalmaz és éltet minket, mint anyaméh a magzatot. Ez a gondolat egyike a bibliai istenkép meglehetősen kevés „nőies” aspektusainak.

Az Újszövetségben a Názáreti Jézus igehirdetésében folytatódik tovább és mélyül el az irgalmas Istenről szóló tanítás és teológiai gondolat. Jézus – farizeus kortársaival ellentétben – a tisztaság/szentség ethosza (etikai követelménye) helyett az együttérzés ethoszát képviselte tanításaival, tetteivel. Istent, az Abbát úgy mutatta be, mint aki nem egy áldozatok bemutatása révén, rítusok és előírások megtartásával lekenyerezhető úr, hanem olyan hatalom, aki szolidáris az elesettekkel és törődik a szegényekkel. Jézus egész életével azt hirdette, hogy az ember valódi kiteljesedése, kibontakozása csak és kizárólag a szeretet útján valósulhat meg, az irgalmasság cselekedetei révén. A bethesdai beteg szomorú, rezignált kijelentése – „Nincs emberem” – éppen ezért mindig figyelmeztető felkiáltójel, mert a másik ember arca kötelez engem.

Az együttérzés valójában a másik ember fájdalma az én szívemben. Azempátia mellett a másik, görög eredetű kifejezés, a szimpátia szó szerint annyit jelent, mint „együtt szenvedés”. Isten tehát szimpatikus Isten, és ez az együttérző jóság két ember között is idáig mélyülhet el.

Reformációi örökségünk az, hogy figyelmes odafordulással, jó szavakkal és a szeretet találékony cselekedeteivel megkönnyítsük a mellettünk és körülöttünk élők életét és mindennapjait. Vigasztalók és bátorítók kerestetnek: óriási az igény az emberséges jelenlétre gyülekezeti közösségeken belül és azokon kívül is. A Názáreti Jézus örökül hagyta nekünk a Pártfogót, a vigasztaló Lelket. Ez a Lélek-jelenlét, ez a gyógyító erő mozgat meg ma is emberszíveket – akárcsak a reformáció évtizedeiben Luthert és a kortársait –, hogy minél többen mondhassák el békével, hálásan: „Van emberem.”

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek